Ötödik túranap a Karakorum hegységben

*Fotó: Kapaszkodás a gleccseren

Július 3-án reggel magunk mögött hagytuk az Urdukas tábort is. Újabb nehéz nap várt ránk, reggeli után visszatértünk a gleccserre, és folytattuk hullámvölgyes bóklászásunkat a Baltoro hátának kőtengerében. Igen, a gleccsert leginkább egy befagyott, megkövesedett tengerhez hasonlítanám, melynek hatalmas tajtékai morénákká szilárdultak. De hasonlíthatnám egy hömpölygő, terjedelmes folyóhoz is, amelybe jobbról is, balról is oldalágak, oldalgleccserek torkollanak. Utoljára az Antarktiszon láttam ennyi gleccsert és ilyen mérhetetlen mennyiségű jeget. Ezen a napon bal oldalról, vagyis északról a Muztagh-gleccser és a Chagalan-gleccser összefolyásából származó jégár, valamint a Lhunga-gleccser, jobb oldalról, azaz délről a Mandu- és a Yermanendu-gleccser mellett haladhattunk el. 

Miután 4000 méter fölé küzdöttük magunkat, a jégár kezdte megmutatni egy olyan arcát is, amely addig még ismeretlen volt számunkra. A köves, morénás gleccserhátat itt is, ott is piramis alakú jégalakzatok szúrták át, igazi jégvarázzsá alakítva azt. Több, olvadékvizet szállító gleccserpatakon is át kellett kelnünk, melyek olykor mély jégkanyonban csobogtak, csilingelve csillogtak, csörgedezve csorogtak.  

Kelet felé haladásunk során kezdték megmutatni magukat a valóban nagy hegykolosszusok, megjelentek a 7000-es, közel 8000-es csúcsok, többek közt a világ 22. legmagasabbja, a 7821 méteres Masherbrum, amely korábban a K1-es számozást kapta.

K1, K2, K3, s így tovább. Vajon honnan származnak ezek a sorszámok? Azt nem nehéz kitalálni, hogy a „K” a Karakorumból ered, de ahhoz, hogy tisztában legyünk ezzel a nómenklatúrával, vissza kell kanyarodnunk időben a 19. századba, ugyanis abban az időszakban zajlott az indiai szubkontinens tudományos pontosságú trigonometrikus felmérése. Mivel akkoriban ezek a területek a Brit Birodalom részét képezték, és különben csakis a briteknek volt a felmérésre igényük, tudásuk és felszerelésük, nyilvánvaló, hogy ez a munka az ő irányításukkal zajlott évtizedeken át, angolos pontossággal és fegyelemmel. Természetesen ezt a felmérést nem pusztán a földrajzi kíváncsiság hajtotta, hanem elsősorban a hatalmi, területi terjeszkedések. Oroszország ugyanis szintén igyekezett kiterjeszteni befolyását Közép-Ázsiára, ami nyilvánvalóan ütközött a brit érdekekkel. A brit és az orosz birodalom közötti rivalizálás „a nagy játszma” néven ismert a történelemben, s a tét valóban nagy volt, mert európányi terület, hatalmas gazdagság és népek sokaságának jövője forgott kockán. A jó helyismeret pedig kulcsfontosságú szerepet játszott a két birodalom közötti versenyben.  

A nagy trigonometrikus felmérésben több neves személy is részt vett, többek közt George Everest földmérő és földrajztudós, akiről később elnevezték a világ tetejének számító Csomolungmát, bár tulajdonképpen azt sosem látta. Everest 1830–1843 között szolgált földmérőként Indiában, és érdekességként említem, hogy Földünk legmagasabb csúcsát eredetileg „B” csúcsként, később pedig XV. csúcsként emlegették, szóval a napjainkban mindenki által ismert és nagyra becsült Mount Everest is egykor csak egy sorszám volt a listán.  

Hasonlóképpen a K2 is csak egy szám volt a Karakorum hegycsúcsai között, és ez az elnevezés Thomas George Montgomerie katonatiszthez, földmérőhöz köthető, aki az 1850-es években vett részt a mérésekben. Igencsak pontos munkája azért is válhatott sikeressé, mert azokba a régiókba, ahova a nyugati embereket nem engedték be (például Tibetbe), észak-indiai őslakókat toboroztak és tanítottak be, akik titokban végezték a méréseket.

A felmérés során tehát a K betűt és számokat használtak a hegycsúcsok megjelölésére, de az irányelv az volt, hogy ahol csak lehetséges, helyi neveket használjanak. Ennek megfelelően a K1 a Masherbrum (7821 m), a K3 a Broad Peak (8051 m), a K4 a Gasherbrum II (8035 m), a K5 a Gasherbrum I (8068 m), hogy csak a legmagasabbakat említsem. S hogy a K2 miért maradt meg a köztudatban ilyen titokzatosan csupaszon, helyi elnevezés nélkül, nos, erről akkor fogok mesélni, ha közelebb kerülünk hozzá.      

Most térjünk vissza csatangolásunk rendjén a K1-hez, vagyis a Masherbrumhoz, hiszen ez volt a legelső közel 8000-es csúcs, amit megpillanthattunk, és az 1-es sorszámából az is kikövetkeztethető, hogy ez volt az első feltérképezett csúcs. A Masherbrumot elsőként egy amerikai–pakisztáni expedíció mászta meg sikeresen 1960-ban, ám ezzel kapcsolatban írnom kell egy másik világhírű hegymászóról, akivel a sors összehozott kapaszkodásunk során. 

Tsuneo Shigehiro japán hegymászóval már az első túranaptól kezdve együtt haladtunk a K2 felé vezető ösvényen. Az első napokban többnyire gyalogosan ment ő is, később, amikor a terep nehezebbé vált, már inkább öszvérháton vezette hűséges pakisztáni idegenvezetője. Csodálatra méltó volt, és hatalmas tiszteletet váltott ki bennünk, mélyen meghajolva figyeltük napokon át, amint 78 évesen is bevállalta ezt a jóval fiatalabbaknak is megterhelő utat, és végighaladt a rendkívül nehéz terepen, illetve a magas tengerszint feletti magasságokban zajló, többhetes túrán. Hiába na, a hegyek szeretete sírig tart, de ezzel együtt azt gondolom, ha megérem a 78-at, valószínűleg már attól is boldog leszek, ha még fel fogok tudni gyalogolni a Segesvár fölé magasodó Villa Frankára.

Shigehiróról valahogy messziről sütött japánsága. Még túraruhában is úriembernek hatott, méltósággal ülte meg az öszvért, nem beszélt sokat, időnként elővette zsebfényképezőgépét, és felvételeket készített. Valahogy így képzelek el  egy „nyugdíjas” szamurájt. Próbáltam belebújni a gondolataiba, mit is jelenthetett számára ismét látni – talán utoljára – dicső múltjának, ifjúkori hőstetteinek világhírű helyszíneit?  

Shigehirót elsősorban a K2 első japán megmászójaként ismertük meg, aki egyébként a világon a másodikként jutott fel a neves csúcsra. Hegymászói múltja azonban ennél sokkal gazdagabb, ráadásul egy igazi úttörő volt a hegymászók világában. Lássuk, mi mindent valósított meg aktív karrierje során. 

Tsuneo Shigehiro 1947. október 1-jén született Tokuyamában, és az Okayamai Tudományegyetem alkalmazott kémia tanszékén végzett. 

1976-ban részt vett a közös japán–indiai Nanda Devi (7816 m) megmászásán. Ez India második legmagasabb hegycsúcsa, és a legmagasabb, amely teljes egészében Indián belül található, ugyanis a Kancsendzönga (8586 m, Himalája) az indiai–nepáli határon van.

1977-ben az Ichiro Yoshizawa vezette expedícióban első japánként és a világ második embereként jutott fel a K2 csúcsára. Ide tartozik érdekességként, hogy az elsők olaszok voltak 1954-ben, vagyis a két mászás között 23 esztendő telt el, ami azt is jelzi, hogy bizony a K2-re nem sokan merészkedtek. 

1979. július 19-én ő volt a Latok I (7145 m, Karakorum) első megmászója, Naoki Takada vezetésével. 

1980. május 10-én Takashi Ozakival együtt a világon elsőkként mászták meg az Everest északi oldalát, vagyis Tibet felől, amiről azt kell tudni, hogy nehezebb, mint a hagyományos, nepáli oldalról történő mászás. 

1984-ben megmászta a Kancsendzönga Déli-csúcsát (8491 m, Himalája) és a Központi-csúcsot is (8482 m).

1985-ben megmászta a Masherbrum (7821 m, Karakorum) csúcsát az addig megmászatlan északnyugati oldalon. 

1985-ben megmászta a Broad Peaket (8047 m, Karakorum).

1988-ban egy japán–kínai–nepáli csapattal ismét megmászta az Everestet.

1992-ben ő vezette azt az első japán–kínai mászócsapatot, amely feljutott a Namcha Barwa (7782 m, DK-Tibet elszigetelt részén, Kínában) csúcsára. Ez azért érdekes, mert ez volt akkoriban a világ utolsó meg nem mászott, közel 8000-es hegycsúcsa.

1995-ben ő vezette a Makalu (8463 m, Himalája) keleti gerincének első megmászását. Ez a csúcs Nepál és Kína határán fekszik, mindössze 22 km-re az Everesttől, a világ ötödik legmagasabb csúcsa. 

1996-ban az akkoriban rekordidőnek számító 123 nap alatt mászta meg Japán 100 leghíresebb hegyét.

Nos, hát ilyen teljesítményekkel nem csoda, hogy félistenként tiszteltük és néztünk fel öszvérháton poroszkáló alakjára, bár szerény egyénisége ezt egyáltalán nem követelte meg magának. Kérésünkre szívesen fotózkodott velünk csoportosan és külön-külön is. És itt visszakapcsolok a Masherbrumhoz, ugyanis sikerült egy olyan képet készítenem róla, amelynek a hátterében a K1 volt, vagyis az a csúcs, amelyre pontosan 40 évvel korábban egy új utat nyitva tudta felküzdeni magát.  

Csodás élményekkel, de kimerülve, 7 órányi túrázással érkeztünk meg a 4285 méteren fekvő Goro II táborba. Ez volt az első éjszakánk, amelyet szó szerint a jégár hátán töltöttük a Baltoro- és a Biange-gleccserek összefolyásánál. Figyelmeztettek, hogy az éjszaka hűvös lesz, s bizony a karakorumi éj jeges lehelete már akkor megborzongatott, amikor a nap már csak erőtlen sugaraival kandikált ki az ormok mögül. Azon az éjszakán mindent magamra vettem, és úgy összekucorodtam hálózsákomban, hogy az orrom sem látszott. Ameddig mi viszonylag kényelmes iglu sátrakban éjszakáztunk, addig segítőink egy rögtönzött ponyva alá bújtak. Csodáltam őket szívósságukért, kitartásukért, annál is inkább, mert ettől a ponttól kezdve bizony didergős, mínusz fokos éjszakákra számíthattunk.