Hétköznapi történet
A kicsi asszony hegyeket cipelt. Zokszó nélkül, fürgén hordta a hátára nehezedő feladatokat, minden napét, amiért hálát adni is maradt ereje. Tudta, mit miért tesz, ebből a tudatból merítkezett.
– Csodálatos gyermekkorom volt, mindenkinek csak ilyet kívánhatok – kezdte Piroska a történetét. – Marosszentkirályon, a Virág utcában nőttünk fel az öcsémmel, munkás szülők gyermekeként. Édesapánk volt a családfenntartó, édesanyánk az összetartó erő. Otthon maradt velünk, és szó szerint leste a kívánságainkat. Meleg reggelivel ébresztett – az öcsém a tejeskávét szerette, neki azt készített, én mindig teát kértem –, délben meleg ebéddel várt. Napközben, a házimunka mellett arra is jutott ideje, hogy játsszon velünk. Rendkívüli teremtés volt, nemcsak anyát, hanem barátot is találtunk benne. Esténként, miután lefektetett, nekifogott kesztyűt varrni. A bőrgyárnak dolgozott be a késői órákban, azért ilyenkor, hogy a nappali együttlétből egy percet se kelljen tőlünk megvonnia. Az I–VIII. osztályt az 5-ös iskolában végeztem, a középiskolát a faipariban. Mivel anyukámnak az volt a vágya, hogy fehér köpenyben lásson, a középiskola után elvégeztem egy nővérképzőt. Ezt kimondottan az ő kedvéért vállaltam, de éreztem, hogy nem az én világom, így nem maradtam az egészségügyben. Akkor épült a bőrgyár melletti szövöde, oda jelentkeztem. Kijártam egy tanfolyamot, aztán munkába álltam.
– Milyen volt ott dolgozni?
– Elég kényelmes. Nem a szövőgép mellé kerültem, hanem a csőrlőbe, az anyagok előkészítéséhez. Egyéni normára dolgoztunk. Én mindig túlteljesítettem magam, így egy idő múlva a feletteseim szóltak, hogy lépjek be a pártba, hogy utána vizsgázhassam a minőségellenőri állás betöltésére. Nem kívántam párttag lenni, de mivel a nyolcvanas években nem lett volna bölcs dolog nyíltan ellenkezni, mindig azzal húztam ki magam, hogy még nem vagyok felkészülve az új feladatra. Hat évet és kilenc hónapot dolgoztam a szövödében. Közben férjhez mentem, a párommal beköltöztünk a városba, aztán megszületett a fiam. Másfél éves korában tüdőgyulladást kapott. Félrekezelték, spasztikus légcsőhurutja lett. Így nem járhatott napközibe. Kimaradtam a munkából, és otthon maradtam vele úgy, ahogy annak idején édesanyám tette. A férjemmel a gyermeket tíz évig minden nyáron két hétre a tengerre vittük, aztán két hetet a hegyekbe. Szép lassan helyrejött. Az otthon töltött évek alatt igyekeztem mindent megadni neki, amit édesanyámtól kaptam, ugyanúgy játszottam, hintáztam, homokoztam vele, ha kellett, négykézláb mászkáltam. Üres óráimban zsebkendőket varrtam az Igiena szövetkezetnek, hogy a családi kassza gyarapodjon. Hetedikes volt a fiam, amikor újra munkába álltam. Egy varrodában alkalmaztak. Itt is a legalsó szintről, a szálazástól kezdtem, aztán áttettek a csomagolóba. Három hónap múlva gyorsabban csomagoltam, mint a csoportfelelős, így a gépek mellé kerültem, a csoportvezető mellé. Ebben a munkakörben azonban betegség esetén sem lehetett hiányozni, mivel csak ketten voltunk. Ezért kértem, hogy helyezzenek vissza a csomagolóba. A felettesem azonban úgy döntött, hogy az alacsonyabb beosztás helyett magasabb szinte emel. Így lettem végül minőségellenőr.
– Miért jött onnan el?
– Édesanyám beteg lett, és azért, hogy gondozhassam. Apukámnak az volt a vágya, hogy amikor nyugdíjba megy, hazaköltözhessen a szülőfalujába, Jobbágytelkére. Úgy is lett, 1992-ben telepedtek ki anyuval a családi házba. Tizenegy évvel ezelőtt édesapám halálával ért véget az ottani gondtalan életük. Akkor kezdődött számomra is a kálvária. Anyukám beleroppant apu elvesztésébe. A kevés nyugdíjából csak a gyógyszerekre futotta, így a legkisebb gyufaszáltól az utolsó gombostűig minden költségét én fedeztem. Télen tűzifát vettem, kétévente új hallókészüléket. Mindezt örömmel tettem, mivel legalább töredékében meg akartam hálálni azt a rengeteg jóságot, szeretetet, amit gyermekkoromban édesanyámtól kaptam. Egy idő múlva elhatároztuk, hogy a hidegebb időszakra, novembertől májusig magunkhoz vesszük, hogy ezzel is csökkentsük a kiadásokat. Mivel két háztartás költségei maradtak rám – anyukám mellett az otthoniakról is gondoskodnom kellett –, elvállaltam minden munkát, ami összeegyeztethető volt édesanyám ápolásával. Egy időben három-négy helyen is dolgoztam. Reggel 6-ra egy kozmetikába jártam takarítani, aztán egy másik intézményben végeztem el ugyanezt a munkát, délben bevásároltam egy idős asszonynak, délután egy étteremben mosogattam. Később, mivel édesanyámnak egyre több drága gyógyszerre és kenőcsre volt szüksége, egy másik idős asszony éjszakai felügyeletét is bevállaltam. Nem volt könnyű, de a vágy, hogy mindent megadhassak anyukámnak, erőt adott. Tavaly október végén jött el a távozása ideje. Azután több munkámat lemondtam – közben az idős asszony is elhunyt, akire éjszaka vigyáztam –, jelenleg csak két helyen takarítok. De boldogan végeznék mindent tovább, csak anyukám újra itt lenne.
– Vannak-e álmai a jövőre nézve?
– Szeretném, ha a fiam családot alapítana, és megajándékozna egy-két unokával. Szabadidőmben sokat olvasok, és kertészkedni is nagyon szeretek. Amikor csak tehetem, kimegyek a jobbágytelki házunkhoz. Jólesik kimenekülni a városi zajból. Esténként, amikor a falu nyugovóra tér, olyan mély a csend, hogy szinte fáj. Ebbe a világba álmodom bele magam a legszívesebben. Pár évem van még a nyugdíjig, és azt tervezem, hogy amikor már nem köt semmilyen munka a városhoz, végleg vidékre telepedem. Rózsákat ültetek majd, meg sok más virágot, és nevelem az unokáimat.
