Valamikor, a múlt század közepe táján két gyönyörű ember – egy Jávor Pálra emlékeztető férfi, valamint egy Karády Katalint vonásaiban megidéző, és szőkén, kék szeműen messze le is köröző nő – a marosvásárhelyi Barátok templománál azért imádkozott, hogy házasságuk első évtizede után végre kislányuk szülessen. A közös fohász meghallgattatott, és belátható időn belül megérkezett hozzájuk egyik legkedvesebb barátnőm, akit most arra kértem, hogy meséljen édesapjáról, az egész lényéből arisztokratikus eleganciát sugárzó D.B.-ről, akit régi, fekete-fehér fotókról ismeretlenül is ismerek.
Villanásnyi képekből, a múlt különböző rétegeiből tekeredik elénk az időszőttes.
– Annak idején Gógánváralján mindenki emlékezett a lóháton érkező fiatal úrra, akit rendszerint egy magyar vizsla követett hűségesen – indulunk el barátnőm hangjára a legtávolabbi, apró ponttól, hogy aztán egy óriáslépéssel sötétebb korba kerüljünk. D.B. 1944-ben vonult be katonának, a 2. hegyitüzérezred első zászlóaljánál teljesített frontszolgálatot, majd egy fél évre szovjet hadifogságba került. Megvannak az erről tanúskodó dokumentumok, barátnőmmel együtt böngésszük a régi papiroson sorakozó betűket. A gógáni birtok – ház, föld, erdő, patak – elkobzásáról, a kitelepítésről már újra az élőszó vall. D.B. családja Marosvásárhelyen, egy Kossuth utcai bolthelyiségben kapott kényszerlakhelyet, ahol vasroló volt az ajtón, a földszinti helyiségbe pedig belső falépcső vezetett. A fiatal értelmiségi először sáncásással kereste meg a napi betevőt, majd a Kaláka konzervgyárba került sofőrként, később a Frigorifer húsfagyasztó üzemben dolgozott.
– Nem tudom, milyen úton jutott el odáig. Pedig egy időben sokat mesélt az életéről, csak én nem figyeltem igazán oda, mert akkoriban már szerelmes voltam a fiúba, aki azóta is a párom – szabadkozik a barátnőm, majd a hajdani csupa mosoly kislány lendületével veti bele magát az emlékrengetegbe, ahol lépten-nyomon fénylenek az irányjelző közös történetek.
– Nagyon szerettem édesapámat, és közben féltem is tőle, mint a tűztől. Mindig attól tartottam, hogy csalódást okozok neki, és rettenetesen vágytam arra, hogy büszke legyen rám. Szigorúan nevelt, a régi grófi családok illemkódexe szerint, így már háromévesen késsel-villával ettem, és tudtam, hogy addig nem látunk neki az ételnek, amíg nincs tálalva mindenkinek, a teríték mellől felállni pedig csak akkor szabad, ha mindenki befejezte az étkezést. De fegyelemre szoktató magatartásával, ellentmondást nem tűrő következetességével együtt életvidám, mulatni szerető, szív-lélek ember volt, aki a szarvasvadászaton, ahova rokonok vagy barátok hívták, megsiratta az elejtett állatot. Gyönyörű hangja volt, és egy füzetre való nótát ismert. Gyakran vitt magával kocsikázni székelyföldi rokonokhoz, és az úton mindig énekeltünk. Felejthetetlenek voltak ezek a kirándulások. Ha gyümölcsfák mellett vitt el az utunk, mindig megálltunk almát, körtét, diót, szilvát szedni. Sokszor jártunk a Marosra autót mosni, olyankor is nótaszóval és nevetéssel telt az idő. Apukám mindenre megtanított, amiről úgy gondolta, hogy az életben szükségem lehet rá. Így már kiskoromban meg tudtam szerelni egy 15 banissal a biztosítékot, és azt is megtanultam, hogyan kell kicserélni a csepegő csap gumialátétjét vagy a Skoda S100-as autónkban a gyertyát. Ha valami nem sikerült vagy fájt, és elkeseredtem – miközben édesanyám egész lényéből vigasztalt –, apukám csak annyit mondott: húzd ki magad, Öcsi! Gyerekfejjel sokszor úgy éreztem, azért ennyire szigorú velem, mert nem szeret igazán. Jóval később értettem meg, mennyi féltés és jóakarat rejlett ebben a ridegnek hangzó utasításban. Késői ajándékként jöttem édesapámnak, 42 éves volt az érkezésemkor, a szívpanaszai pedig még nyugdíjas kora előtt jelentkeztek. Ösztönösen tudhatta, hogy azzal adja nekem a legtöbbet, ha még copfos koromban hozzáedz a mindennapokhoz.
Barátnőm már kislányként rajongott az állatokért, az édesapja azonban hallani sem akart arról, hogy házi kedvencet tartsanak. Az időszőttes egy derűs-szomorkás motívuma erről mesél.
– Nem emlékszem, hogyan, de egyszer egy kismacska került hozzánk, és megegyeztünk édesanyámmal, hogy amíg lehet, gondját viseljük. A szekrényben rejtegettük apukám elől, ott etettük-itattuk, és csak akkor engedtük ki, amikor ő nem volt otthon. Egy alkalommal azonban a pártfogoltunk valahogy kisurrant az óvóhelyéről, így elkerülhetetlen volt a találkozás édesapámmal. Amikor meglátta, és végighallgatta a beismerő vallomásunkat, csak annyit mondott: a macska holnap megy. Másnap aztán kerestünk egy új helyet a cicának, én persze sírtam, mint a záporeső. Egy idő múlva, apai nagymamám megbetegedése miatt, egy egész macskacsalád maradt magára. Vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem édesapámat: most sem tarthatok meg egyet az elárvulóban levő állatkákból? De igen – válaszolta halkan. Ez a két szó, újdonsült játszótársam, Mici „belépőkártyája”, számomra maga volt a boldogság.
Egy másik, vidámabb történetben maga a barátnőm kerül a szekrénybe, ott rejti el az apai szigor elől a találékony édesanya, akitől sikeresen kikönyörög magának egy iskolamentes délelőttöt.
– Váratlanul jött haza apukám, így kerültem a búvóhelyre, de amikor a szekrényajtó rám csukódott, nagyon megijedtem, hogy megfulladok, így ez a turpisság is kiderült – mosolyog a mesélő tekintet. Az időszőttes utolsó mintázata is mosolyt csal elő, de egészen másfélét, harmatosat.
A szerelme szüleinél volt a barátnőm egy másik városban, oda érkezett a hír telefonhívás formájában. Amikor meghallotta, hogy őt keresik, már tudta: beteg édesapjáról van szó.
– Akkor már várandós voltam a fiunkkal, és abban a különös, felfokozott lelkiállapotban talán fel sem fogtam igazán, mi történt. Csak egy idő múlva tudatosult bennem, hogy ebben a földi világban már nem találkozom többet apukámmal. Nem sokkal azután, hogy átvillant rajtam ez a felismerés, első alkalommal éreztem, hogy a láthatatlan, kicsi élet megmozdul bennem. Mintha édesapám küldte volna, vigasztaló, biztató üzenetként.
