2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egyik ismerősöm, akinek lakásán gyakran megfordultam, nyugdíjasként társaságra vágyott. Gyermekei kivándoroltak, unokái máshogyan beszéltek és az óceánok partján horgásztak, tengeri szönyeket ettek kedvvel, élettársa meghalt, ő maga aktív életet élt, amíg munkaviszonyba keveredett volt a közélettel.

Egyik ismerősöm, akinek lakásán gyakran megfordultam, nyugdíjasként társaságra vágyott. Gyermekei kivándoroltak, unokái máshogyan beszéltek és az óceánok partján horgásztak, tengeri szönyeket ettek kedvvel, élettársa meghalt, ő maga aktív életet élt, amíg munkaviszonyba keveredett volt a közélettel. Sűrűn előforduló ember volt, ülést vezetett, jegyzőkönyvet, felszólalt, megnyitott, előadott, kiutalt, elutasított, embereken segített, könyvet kölcsönzött és olykor még írt is. Mindez hiányzott, amikor utódja, az általa kinevelt utód kitúrta közéleti székéből, és nyugdíjba kényszerítette a főhivatal, amit pedig akkoriban kívülről-belülről jól ismert, tudta, ki kivel szkufircol, kicsoda hogyan lekötelezettje micsodának, hogy X hatványozottan utálja ipszilon elvtársnőt, ismerte a pletykákat, tisztában volt az erőviszonyokkal a helyi manézsban. Mindez egyszerre eltávolodott tőle, és élete nyugtalanítóan nyugalmas, mondhatni unalmas lett. Nem bírta sokáig az eseménytelenséget. Baráti társaságot hívott, háza mindig tele volt, mint egy ókori mecénásnak. Aztán barátait sorra eltemette, s utolsónak maga ballagott ki a mozgalmas létből. Elvtársainak kicsiny csoportja sem emlékezett meg róla. A Vörös Zászlóban nem volt külön államilag finanszírozott gyászkeretes életrajzismertető róla. Temetésére viszont eljöttek régi ellenségei, akik biztosak akartak lenni a végső aktus véglegességében, hiszen míg társasági életet élt, rengeteg fiatalabb embert is megfertőzött híreivel, de főleg a régi kapcsolatháló szemeit fejtette fel boldog-boldogtalan hozzá betérő előtt. A még mindig regnálókról sokat tudott, és nem mindig hízelgőt. Azt gondolom, boldogul élt.

Másik ismerősöm tisztviselő volt, hivatalnok ízig-vérig. Ő tehát a centivágáshoz folyamodott. Már három évvel a nyugdíjkorhatár elközelgése előtt kiszámította a hátralevő munkában letöltendő, robotoló napjainak számát, gondosan bekalkulálta a vasár- és ünnepnapokat, oly jól ismerte a mechanizmust bévülről, hogy azt is kiszámította meglehetős pontossággal – elvégre egy számfejtő intézmény örök helyettes vezetője volt, magyarsága okán soha nem nevezték ki főnöknek –, mikor fog az államtanács ráhúzni egy napot az ünnepekre, és mikor követeli meg a dolgozóktól az overálos vasárnapot. Nyugdíjazása kedélyes volt, kollégái elbúcsúztatták, kapott egy üveg pezsgőt és Bambuncz Kornél-Szever válogatott verseit díszkötésben, ennél drágább kiadvány nem létezett pillanatnyilag a könyvpiacon.

A rászakadó nyugállományúságban nekilátott könyveinek felleltározásához. Minden kiadványt kiemelt a polcról, letörölgette róla a feledés pók- és porleplét, számot – helyrajzit – írt bele, a polcok magasságához-mélységéhez idomítva behelyezte őket öröknek hitt ágyikójába. Hamar, alig egy hónap alatt végzett. Megnézett minden híradót és reklámot a tévében, fényképeit beragasztotta egy albumba. Eszébe jutott, hogy ifjú korában tehetségesen kötött könyvet, hát újrakötötte szakadt táblájú detektíviusz gyűjteményének darabjait. Aztán hozzám fordult, és megtudta, hogy van egyetemes tizedes osztályozás (ETO), ennek alapján a nyomtatványok besorolhatók tíz nagyobb tárgyosztályba. Az osztályozás újabb számokkal és pontokkal, valamint különleges jelekkel finomítható, minden lehetséges témakör beszuszakolható valamilyen osztályba. Csak azon bosszankodott, hogy a magyar irodalom olyan hátrakerült és fölöttébb komplikált (894.511.) ennek az angolszász sovén osztályozónak, Deweynek a jóvoltából. Még az sem vigasztalta, hogy a jeles pedagógus és könyvmoly egyik közbülső keresztneve Kossuth, ui. 1851-ben, midőn született, New York-i szülei a magyar szabadságharc vezetőjének rajongói voltak. (Na ja, mondta szomorúan, onnan könnyű volt Kossuthért rajongani..., de itt, ahol még az utca nevét is törölték a minap...) Ezzel az osztályozással, szétrakosgatással is végzett néhány hónap alatt. Kitörölte a régi számokat, újakat vezetett az előzéklapokra. Kiszámította, hány oldalnyi kötete van, cédulákat készített róluk. A kartotékon feltüntette az összes közreműködő (szerző, szerkesztő, előszóíró, utószavazó, grafikus-illusztrátor, nyomdavállalati igazgató és korrektor) nevét is. Annyira megtetszett neki a dolog, hogy folyton afölött sóhajtozott, miért is nem lett belőle könyvtáros. Hiszen a könyvelő és könyvtáros között, bár hasonló az elnevezés, micsoda különbség húzódik. De mielőtt ezt az ellentmondást sikerült volna feloldania, elnyelte őt a nagy könyvnyelő, mely könnyen semmivé tesz írót és könyvet, osztályozót és olvasót.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató