Zsófi néni ebéd előtt mindig kirándult egyet.
Nem az otthonától húszpercnyi járásra eső erdőbe, még csak a közeli parkba sem, csupán a negyedik emeletről a földszintig. Nem túlzok, számára ez igazi túra volt, lefelé éppúgy, mint felfelé. A lépcsőfordulókban rendszerint megállt, szusszant egy nagyot, ha pedig épp akkor érkeztem haza vagy viharzottam el otthonról, ösztönösen húzódott össze, hogy elférjünk egymás mellett.
– Menjen csak, magának jobb a lába! – mondta halvány mosollyal, aztán nagyot sóhajtva továbbhaladt. A napi újságért ereszkedett alá minden hétköznap a meleg fészekre emlékeztető, kétszobás lakásból, amelynek egyik helyisége érintetlen renddel várta a látogatót.
– A fogadott unokánk szokott időnként meglátogatni – magyarázta, amikor nemrég kávé és aprósütemény mellett a vendégszobában üldögéltünk. – Balázsék itt laktak a szomszédban. Kilenc-tíz éve költöztek el, nehezen szoktuk meg a hiányukat. Nagyon kedves, jóravaló családként ismerte őket mindenki, csak nem volt szerencséjük, kicsúszott a kezükből a pénz. Ezért kellett eladniuk a lakást. Amikor elmentek, a fiuk már a nyolcadikos vizsgákra készült. Kiskorától nagyon ragaszkodott hozzánk, és mivel a szülei általában reggeltől estig dolgoztak, szívesen elvállaltuk, hogy foglalkozunk vele. Az óvodába és negyedikes koráig az iskolába is a férjem ment utána, nálunk ebédelt, aztán leültem vele tanulni. Mindig vágytunk gyermekre, és mivel sajátunk nem lett, boldogan pátyolgattuk a kisfiút. Úgy is hívott minket, hogy pótmama, póttata. Miután elköltöztek, egy darabig nem láttuk, de a következő március 8-án becsengetett hozzánk egy csokor virággal. Azután újra rendszeresen jött.
– A szülei is látogatják önöket?
– Nem. Talán szégyellik a történteket, azt, hogy túl kellett adniuk a lakáson, vagy egyszerűen csak nem kívánkoznak ide. Falura költöztek a férfi szüleihez, de a munkahelyük és a gyerek iskolája miatt régebb naponta bejártak a városba. Most nem tudom, mi van velük. Meg is kérdezem Balázstól, ha majd itt lesz.
– Karácsonyra várják?
– Igen. Még egyszer sem fordult elő, hogy ne látogatott volna meg ünnep táján, de idén küldetése is van, úgyhogy mindenképpen jönnie kell. Emlékszem, amikor kicsi volt, mindig elrejtettünk neki valami ajándékot a nagy, kétajtós szekrényben, és ő egész hajtóvadászatot rendezett a meglepetés felkutatására. Hiába mondtuk neki, hogy az még az angyalnál van, ahogy nem voltunk résen, mindent felforgatott. De soha nem haragudtunk rá ezért. Érdekes módon a szekrény sokáig elkerülte a figyelmét, aztán egyszer azt is ostrom alá vette. A fenti polcokat persze nem érte el, de alulról mind kihúzta a ruhát. Az ajándék, persze, odafönt volt, hatalmas pulóverek között, így nem találta meg. Ennek a detektívesdinek is megvolt a varázsa. Harmadikos vagy negyedikes lehetett Balázs, amikor elmondta, hogy már jó ideje tudja, kitől jön az ajándék, és pár éve csak a mi kedvünkért játssza az izgatott nyomozó szerepét. Akkor elkacagtuk az egészet, de azért az elkövetkező években ugyanúgy elrejtettük előle a karácsonyfa alá valót. Csakhogy akkor már ő is megajándékozott minket. Mindig nagyon jó kézügyessége volt, és emlékszem, az első karácsonyi meglepetés, amit tőle kaptunk, egy gyurmából készített betlehem volt. Sokáig őrizgettem.
– Az önök ünnepvárásában voltak, vannak rituálék? – tereltem a szót a házaspárra, akik tudomásom szerint több mint fél évszázada élnek együtt.
– Régebb magunk készítettük az adventi koszorút, az utóbbi években azonban könnyebb nekünk, ha megvásároljuk. Mivel én nehezebben mozgok, és síkos időben félek is kimenni a tömbházból, erről a férjem gondoskodik. Egyébként a mi készülődésünk ugyanolyan, mint bárki másé. Az adventi vasárnapokon sötétedés után meggyújtjuk a koszorún a gyertyákat, minden alkalommal eggyel többet, és a fenyőfát is együtt díszítjük fel, igaz, mi nem szentestén, hanem azelőtt egy nappal. Így többet gyönyörködhetünk benne. Régen, még a kommunista időkben mennyezetig érő fát vettünk, talán ez volt a mi néma tüntetésünk a karácsonyi csodát tagadó kor ellen. A férjem karácsony előtt pár nappal kiment a vonatállomásra, és várta, hogy érkezzenek a fák. A hegyekből hozták, és aki szemfüles volt, jó áron gyönyörű példányhoz juthatott. A rendszerváltás utáni években még egy darabig nagy fánk volt, aztán ahogy teltek az évek, úgy zsugorodtak nálunk a karácsonyi fenyők. Idén is egészen kicsi fát veszünk, a férjem a tegnap ki is nézett egyet, csak nem volt nála elég pénz. De úgy tervezzük, hogy ma megveszi.
– Hogy töltik a szentestét?
– Templomba megyünk, aztán megvacsorázunk, tévét nézünk. Az ajándékot karácsony első napján szoktuk átadni egymásnak. A férjem ajándékát idén Balázska hozza el, megkértem, hogy vegye meg helyettem, hogy ne kelljen végigaraszolnom a városon. De hogy mi lesz a meglepetés, azt ne kérdezze, mert a párom is újságolvasó.
