A német kormány már a lengyelországi hadjárat kezdete óta kérte Sztálint és Molotovot, hogy augusztusi megegyezésükhöz hűen a szovjet csapatok támadják meg Lengyelországot.
Náci–szovjet baráti kézfogás valahol a szétdarabolt Lengyelországban Forrás: Wikipédia
A német kormány kérése elől a szovjet vezetés folyamatosan kitért, mivel – ahogy ezt Molotov kifejtette Ribbentropnak – a sietség „kárt okozna nekünk”: Sztálin ugyanis nem akarta, hogy a világ a Szovjetuniót a német agresszióval azonosítsa, ezért egy megfelelő ürügyre várt. Ez az ürügy az volt (mivel küszöbön állt a német–lengyel tűzszünet), hogy meg kellett segíteni a „Németország által fenyegetett” ukránokat és fehéroroszokat. A szovjet hadba lépés ilyetén magyarázata persze nem nyerte el a német kormány tetszését, ezért azt javasolták, hogy adjanak ki egy közös közleményt, amelyben a támadást azzal igazolják, hogy helyreállítják a rendet és a békét a volt lengyel területeken. A német kormány kérését viszont Moszkva utasította el, majd a német fenyegetés említése nélkül, homályosabban indokolta a szovjet támadást. Ezek után a Vörös Hadsereg szeptember 17-én megindult Lengyelország ellen.
Ekkorra a lengyelek védelme már megtört, és egyetlen esélyük az volt, hogy visszavonulnak az ország keleti részébe, ahol újjászervezik a csapataikat. Ezek a tervek egy pillanat alatt szertefoszlottak, mikor a szovjetek 800.000 fős hadsereggel lerohanták Lengyelország keleti részét. Ezzel a lépéssel a szovjetek megsértették a rigai békét, a szovjet–lengyel megnemtámadási szerződést és több más nemzetközi szerződést is. A szovjet diplomácia szerint „megvédték a Lengyelországban élő ukrán és fehérorosz kisebbséget, látva Lengyelország közelgő összeomlását”.
A szovjet támadást követően Edward Rydz-Śmigły visszavonulásra utasította a lengyel haderőt, és megtiltotta, hogy megütközzenek a szovjetekkel. A parancs ellenére volt néhány kisebb összecsapás, de komoly ellenállást nem tudtak kifejteni. A szovjet támadás döbbentette rá végérvényesen a lengyel kormányt arra, hogy a háborút elveszítik, mivel így lehetetlenné vált az ország délkeleti végében való védekezés terve a nyugati szövetségesek esetleges közbelépéséig.
A szovjet támadás is hozzájárult a lengyelek összeomlásához, amely már amúgy sem volt messze. Szeptember 17. és 20. között a lengyel Kraków és Lublin hadsereget a németek szétverték a hadjárat második legnagyobb ütközetében, a Tomaszów Lubelski csatában. Lwów városa szeptember 22-én kapitulált, a szovjet invázió következtében. A várost már egy héttel korábban ostromolni kezdték, majd az ostrom közepén átadták Lwówot a szovjeteknek, akik folytatták a támadást, majd bevették a települést. Az egyre gyakoribbá váló német támadások ellenére Varsó – amelynek védelmét a visszavonuló seregből, önkéntesekből és milíciákból verbuváltak össze – egészen szeptember 28-áig tartotta magát. A Varsótól északra lévő modlini erődöt pedig egy 16 napig tartó csata után, szeptember 29-én vették be a németek. A Vörös Hadsereg szeptember 28-ára már elérte a Narew, Nyugati-Bug, Visztula és a San folyók vonalát. Néhány esetben a folyó túloldalán már német csapatokat találtak a szovjetek. A Balti-tenger partján fekvő Hel-félsziget lengyel védői október 2-ig tudták magukat tartani. Az utolsó harcképes lengyel alakulat, a Franciszek Kleeberg tábornok vezette hadsereg október 6-án, a négynapos kocki csatát követően kapitulált Lublin közelében. Ezzel véget ért a lengyelországi hadjárat.
A hadjárat következményei
A lengyelországi hadjárat végén a lengyel területeket felosztották Németország, a Szovjetunió, Szlovákia és Litvánia közt. A szeptember 27-én Moszkvában aláírt „német–szovjet határmegállapodási és barátsági szerződés” értelmében Litvánia a szovjetek érdekszférájába került, amiért cserébe az új német–szovjet határ egészen eltolódott a Nyugati-Bug folyóig. A szerződés egyik titkos záradéka értelmében a szovjet megszállási övezetből kitelepítik a németeket, a német megszállási övezetből pedig az ukránokat és fehéroroszokat. Egy másik titkos záradékban pedig megegyeztek, hogy kölcsönösen elfojtják a másik ellen irányuló „lengyel agitációt”.
A harcokban körülbelül 65.000 lengyel katona halt meg, további 420.000 német, 240.000 pedig szovjet hadifogságba került, így a hadifoglyok száma elérte a 660.000 főt. A németek 16.000 katonát vesztettek, de komoly veszteségeket könyvelhettek el főként járművek és repülőgépek tekintetében. A német légierő és páncélos egységek mintegy 40%-a semmisült meg Lengyelországban.
A hadjáratot követő német megszállást a második világháború egyik legdurvább részének tekintik. Több mint 6 millió lengyel (a teljes lakosság 20%-a és a zsidó lakosság 90%-a) halt meg. Közülük 3 milliót vallási hovatartozástól függetlenül öltek meg.
A Vörös Hadsereg főként ukránok vagy fehéroroszok lakta területeket szállt meg, ahol azonban mintegy 3 millió lengyel is élt. Az ilyen területeken kezdetben felszabadítókként ünnepelték a szovjeteket, de miután a megjelent NKVD-alakulatok elkezdték az „osztályidegen elemek” letartóztatását és deportálását, majd megjelentek a pártaktivisták, hogy előkészítsék a lakosság „szabad akaratnyilvánítását” a területek Szovjetunióhoz való csatlakozásáról, számos szovjetellenes csoport alakult Nyugat-Ukrajnában, amelyek még az 1945 utáni években is működtek. Az 1939 és 1941 közti szovjet megszállás során több mint 1,8 millió egykori lengyel lakost öltek meg vagy deportáltak. Ezeket az embereket a kommunista hatalom ellenségeinek tartották, ezért elszovjetesítették, áttelepítették, munkatáborokba küldték vagy meggyilkolták őket. A katyńi vérengzés is egy ehhez hasonló tömeggyilkosság volt, melynek áldozatai főként lengyel tisztek voltak. A szovjet atrocitások 1944-ben megismétlődtek, amikor a Vörös Hadsereg ismét „felszabadította” Lengyelországot. Akkor a lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa) katonáit üldözték, vezetőiket pedig kivégezték.
Az 1939-es lengyel védelmi háború elvesztése nem jelentette az ellenállás végét az ország területén. A mindkét megszálló által gyakorolt elnyomás hatására a lengyel ellenállási mozgalom Európa legnagyobb földalatti megmozdulásává nőtte ki magát, a lengyelek maguk pedig a megszállókkal más frontokon is felvették a harcot, hozzájárulva a szövetségesek végső győzelméhez és a II. világháború lezárásához.
A lengyel hadsereg személyzeti állományából több mint 120.000 embernek sikerült Romániába és Magyarországra menekülnie. 20.000 lengyel katona Lettország és Litvánia felé hagyta el országát. A kimenekített katonák nagy része végül Franciaországba és az Egyesült Királyságba került, a lengyel haditengerészet hajóinak jelentős része is Nagy-Britanniába hajózott. Lengyelország hivatalosan sohasem kapitulált.
A lengyel hadjárat magyar vonatkozásai
Németország Lengyelország megtámadásához fel kívánta használni a kassai vasútvonalat, ezért megkérdezték a magyar kormányt, hogy lehetséges lenne-e Lengyelország megtámadása Magyarország területéről. Teleki Pál miniszterelnök egyértelmű válasza (a sok száz éves lengyel–magyar barátságnak megfelelően) így szólt: „Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (...), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyarországi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba”. A magyar kormányfő azok után utasította el a németek kérését, hogy nem egészen egy évvel korábban, 1938 novemberében az első bécsi döntés eredményeképpen visszakerült Magyarországhoz a Felvidék és Kárpátalja zömmel magyarok lakta déli része, majd 1939 márciusában Kárpátalja további része, egészen az ezeréves határokig, és ezzel Magyarország közvetlenül határossá vált Lengyelországgal.
A magyar–lengyel határon 1939. szeptember 10-én jelentek meg az első lengyel menekültek. A kormány hivatalosan szeptember 21-én nyitotta meg a határt a lengyelek előtt, ekkor már mintegy 40.000 lengyel menekült volt Magyarországon.
A magyar kormány a lengyel összeomlás után a polgári menekültek mellett teljes katonai egységek előtt is megnyitotta a határt. A katonákat lefegyverezték (a fegyverek és a hadianyag egy részét később Finnország megsegítésére küldték a szovjet agresszió elhárítására), és lehetővé tették továbbutazásukat egy harmadik országba, ahol újból bekapcsolódhattak a Németország elleni háborúba. Magyarország közvetlen német megszállásáig lengyel iskolák és szervezetek működtek az országban. Később a lengyelek Balatonbogláron szobrot állíttattak Telekinek, Varsóban egy utca viseli a nevét. A Lengyelország elleni német, szlovák, orosz agresszió során csak Magyarország nyújtott segítséget a lengyeleknek. Az érvényes szövetségi szerződéseket Nagy-Britannia, Franciaország és Románia nem tartotta be.
(Összeállításunkhoz forrásként az internetes szabad enciklopédia idevágó szócikkeit és az azokban megjelölt forrásokat, valamint az MTVA sajtóadatbankjának háttéranyagát használtuk.)
Teleki Pál (fent) és a róla elnevezett varsói utca névtáblája Forrás: Wikipédia
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
