Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Rég megszakállasodott már a „recesustăiat”, azaz hidegfelvágottról és a „sare curgătoare”, vagyis folyosóról szóló vicc, és bizonyára még jó pár hasonló, rekeszizomedző történet ragadt bele az évek során földi és virtuális hálóinkba. Morcos novemberi napokon jólesik rájuk bukkanni, felvidulni tőlük, de ez csak akkor lehetséges, ha ok-okozati összefüggésektől elvonatkoztatva, a tudatlanság fegyverzetében vihorásszuk el a lebőgéses eseteket. Mert bármennyire igaz, hogy bakizni nemcsak más nyelvén, de a sajátunkon is lehet, az, hogy sokan tizen-, huszonévesen is törik a románt, nem éppen vígjátékba illő előzményekre vezethető vissza. Sok kisdiák szülei megtapasztalták már, hogy nincs kellemetlenebb része a napnak – pláne a hétvégének –, mint amikor a másnapi románórára tanul(nak) a gyerek(kel). Nagyrészt természetesen pedagógusfüggő, hogy mennyire hosszú és izzasztó ez a felkészülés. Míg ugyanis egyes oktatók elvárják, hogy az újdonsült elsős alig hat héttel a becsengetés után húsz idegen szót tegyen magáévá péntektől vasárnapig, mások megelégszenek a napi 5 új szóval, ennyit pedig a tapasztalat szerint a legtöbb hétéves különösebb erőfeszítés nélkül el is tud sajátítani. Persze, az ígéretek ellenére továbbra is agyonzsúfolt tantervvel lépést kell tartani valahogy, csak nem mindegy, hogyan. Kívülállóként nem áll módomban igazán belelátni a pedagógusi munkába, de azt sehogy sem értem, mi értelme van annak, ha egy elsős hétfő reggel tetőtől talpig vissza tudja mondani testének részeit, hogy aztán gyorsan szerzett tudásából péntekre legfeljebb a „száj-szem-nyak” maradjon. Akiben pedig egy nyelv a gyerekkor végigkínlódott
délutánjait, kudarcélményeit, az „IS”, azaz az „elégtelen vagyok” érzés megtapasztalását idézi fel, az aligha keresi majd a kapcsolatot az elkövetkező évtizedekben az illető nyelvvel, kultúrával, sőt – mint egyes magyar egyetemisták is bevallották – örül, ha távol maradhat tőle. Ha viszont vidám órák emlékével tapadnak a tudatba a román szavak, bizonyára könnyebben, rugalmasabban állnak szolgálatunkba a későbbiekben is. Ezért jó az, hogy egyre több az iskolába készülő, illetve kisiskolás gyerekek játékos, tantervtől független románnyelv-oktatását biztosító civil kezdeményezés. Milyen szép lenne, ha egyszer arra is lenne igény, hogy a román szülők gyerekei magyar nyelvű játszóházba járjanak. Nem azért, hogy az iskolában megállják a helyüket, csupán abból a meggondolásból, hogy mostani és későbbi „játszótereiken” jobban boldoguljanak.