Azt hittem, már tisztáztunk néhány dolgot, legalábbis nem kelt megütközést, lesajnálást vagy egyéb negatív viszonyulást az a tény, hogy valaki idehaza az anyanyelvén, vagyis magyarul kíván tanulni mesterséget, szakmát, élethivatást.
Azt hittem, már tisztáztunk néhány dolgot, legalábbis nem kelt megütközést, lesajnálást vagy egyéb negatív viszonyulást az a tény, hogy valaki idehaza az anyanyelvén, vagyis magyarul kíván tanulni mesterséget, szakmát, élethivatást. Erre ugyanis vannak kiharcolt, újonnan alapított, akkreditált és csodával határos módon megmaradt (felső-)oktatási intézmények. Van érdeklődő, odasereglő diákság, vannak oktatók, akiket olykor az államinál méltóbb fizetéssel lehetett átcsábítani a magánszféra rugalmasságának örök dicsőségére. Attól félteni a magyarul diplomázottat, hogy nem tud helytállni majd Románia bármelyik közegében, elég olcsó és üres érv, hiszen egyrészt nagy a mozgásszabadság, ha nem kap neki tetsző (nyelvi és más természetű közegben, közegnél) állást, továbbáll. Kényszer nincs, a diplomásra másutt is szükség van, ha a hon nem kíváncsi tudományos és gyakorlati erényeire. Mesterségbeli tudásának potenciáljára.
Másfelől több száz eset bizonyítja, hogy a magyarul megtanított tananyag jobban rögzül, ugyanis a diák érti, miről is dől a szöveg odakünt a fekete üveg-, de lehet, hogy szilikontáblánál a prof szájából, élénk taglejtéséből következtet. Vagy legalábbis az értelmesen, világosan előadott magyarázat révén megérti azt, míg bármely nyelven is adják elő hablatyolva, zagyvalékosan az ismeretanyagot, annyit ér, mint svéd bolhapörköltön a hagymaszósz dijoni módra.
Nem utolsósorban régóta bebizonyosodott a magyar nyelvről, hogy alkalmas a tudományok leírására, ábrázolására, megragadására és visszaadására, vagyis didaktikai célokra kitűnően alkalmas. Még itt nálunk is, azok számára, akik anyanyelvként és egyébként is beszélik ezt a nem könnyű nyelvet.
Az az érv sem állja ki a gyakorlat próbáját, hogy azért tanulnak magyarul, mert nem képesek elsajátítani az állam nyelvét. Ez így hamis, hiszen az élet, a gyakorlat és a pénzéhség, ha nem más, a megélhetés rászorítja a román megtanulására, ami csöppet sem vérfagylalóan komplikált nyelv. Könnyű, értelmes nyelvtani szabályoknak engedelmeskedő. Ki van ez találva, ahogy mondani szokás.
A szerző, akinek posztumusz könyvét most olvasom, maga sem tanult románul – igaz ugyan, soha nem gyakorolta azt a szakmát –, Leningrádban oroszul sajátította el azt, amit akkoriban a sztálini Szovjetben, a népek nagyszerű hazájában közgazdaságnak neveztek. Hogyan boldogultak akkor azok, akik nem a saját államnyel-vükön tanulnak, afrikaiak és közel-ázsiaiak, hanem itt koptatták az orvosi, a műegyetem vagy a bölcsészkar vásott padjait?
Mi van azokkal az orvosokkal és inzsellérekkel, akik románul tanultak, majd végleg áttették angolszászékhoz a székhelyüket, azok tehát értéktelenek, balgák, félszegek, mert nem angolul vagy svédül sajátították az anatómiát, a farmakológiát vagy a szilárdságtant? Vagy arról van szó, hogy egy-egy nyelv megtanulható, hogy aki bejutott az egyetemre – tisztelet a kivételnek –, meg tud tanulni néhány idegen nyelvet hivatásgyakorlati szinten?
Nem inkább ott hibádzik az ítélet, hogy aki effélét állít, az nem hisz saját elhagyott vagy mellette boldogulni vágyó kisebbségi magyar honfitársai intellektuális képességeiben? Felületesen ítél, „székely-bunkó” tévképzettel ébred és fekszik, és azt hiszi, hogy a magyar törzsi nyelv maradt. A konyhában még elmegy. De a hivatásgyakorlás előszobájában már szögre kell akasztani, elrejteni, szégyellni illik.
Vagyis minden nyelven lehet érvényesülni a hazában vagy azon kívül, csupán magyarul nem?!!!
