2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gyerekkorunkban sétáltunk az utcán, bocsánat, sugárúton, ahogy mondták akkoriban, fellengzős aranykorszaki szóhasználattal, mintha valami emberfeletti technológiai és civilizációs csúcsteljesítmény lett volna összehozni egy kétszer két sávos (vagy kétszer egy sávos) egyenes utat, és mellé kétoldalt felhúzni a szocreál brutalizmus emblematikus tömbjeit, amelyekben egy-egy kisebb falunyi népet sikerült összezsúfolni, hogy együtt zengjék a munka és a forradalom ünnepének indulóit az állami szabadnapokon. Szóval sétáltunk az utcán a Víkend felé (micsoda imperialista-burzsoá-anglofil szó volt már ez is, nem is értem, hogy nem vitte el a szeku azt a bohém csavargó elemet, aki először kitalálta, majd átvette tőle egy egész város?), és gyerekként megkérdeztük az éppen szolgálatos nagymamától, hogy milyen utca is ez? Mi a neve? Nos, túl kicsik voltunk ahhoz, hogy a jó sorsunkért felelő nagymama elárulja az egykori Lavotta-tető alatt futó út régi nevét, így csak az akkor aktuálisat hozhatta tudomásunkra, az éppen érvényben lévőt, amelyről egy egész új negyed is a nevét kapta: November 7.

– Hát ez meg micsoda név? – csattantunk fel az öcsémmel ketten, majd röhögni kezdtünk, nevetni, mint a kis és ártatlan csibészek, akik számára vicces minden, ami nem odaillő. Szegény nagymamánk azt sem tudta, hova nézzen, dübörögtek az átkozott nyolcvanas évek, a szomszédban már futott a Forma–1, itt meg alig lehetett kenyeret kapni, és ahol minél szűkösebb a lét, annál jobban figyel ez esetben nem a Szauron, hanem a Szar szeme. 

Szegény nagymamám nem akarta elmagyarázni, hogy miért kapta e nevet az utca, persze művelt asszonyként tudta ő nagyon jól, de hát mit meséljen? Hogy attól a pillanattól kezdve, amikor ágyúzni kezdett Szentpéterváron az Auróra, a mi sorsunk is megpecsételődött, és azon pillanat számos következményeként sétálunk most a panelmonstrumok között harmincfokos melegben, műszálas rövidgatyában az üres kirakatok előtt? Pont ő, akinek az esperes édesapja (is) a legocsmányabb ötvenes években volt az eredeti novemberhetes eszme pribékjeinek rabja, és olyan dolgokat műveltek vele, hogy amikor évekkel később elhíresztelte valaki, hogy újra elviszik, összeesett és meghalt? Motyogott valamit, nem is tudjuk, hogy mit, de igazából nem lepett meg a kreatív elvtársi névválasztás: minden városban volt egy-egy utca, út, sugárút, negyed, tudjaabánat, amely úgy virított a telefonkönyv lapjain, mint valami nyomdahibás naptár. És amelynek névadó dátumát munkaszüneti nappal ünnepeltette meg proletárdiktatúra, hogy a hős proletárok pihenés helyett ünnepelhessenek is. Legyen meg rá a lehetőség. A Víkend (vagy a Somostető) a sörös-halfasírtos ejtőzéssel csak ezután következhetett.

A November 7. utca és negyed ma már más nevet visel, úgy, ahogyan azelőtt is más nevet viselt. De mindahányszor végigmegyek rajta nyáron a Víkend felé, mindig eszembe jut az a nyári délután, amikor az öcsém és én, mit sem tudó fejünkkel ösztönösen telibe röhögtük egy diktatúra felettébb művelt fejeseinek névkreációját, tudtunk nélkül ráérezve az aranykorszak abszurditására. És hát milyen alkalmasabb napon írhattam le volna mindezt, mint ma, épp e „jeles dátum” szerencsére már senkit sem érdeklő évfordulóján? 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató