A vörös hajú, sovány, szeplős fiút mindenki a családnevén szólította. „Lukács, tedd ezt, Lukács, tedd azt, gyere ide…, süket vagy?…, mozogj már…” – mást sem hallott naphosszat az ötödik, hatodik, hetedik, majd nyolcadik B osztály tanulóitól, akik – talán szokatlan, sebezhetőséget sejtető külseje, talán stréberségként értelmezett tanulási kedve és az ezzel járó jó jegyek miatt – a kezdetektől amolyan „fuss ki, öblítsd ki” szerepkört szántak neki. A megkülönböztetett bánásmód végigkísérte az általános iskola felső tagozatán, így semmit sem várt jobban, mint hogy licistává előlépve kiszabaduljon a fojtogató közegből, és bárhol, bármi módon tiszta lappal adhassa át magát az új életszakasznak.
– Azt sem bántam, amikor édesanyámék bejelentették, hogy kilencediktől román osztályba adnak, úgy készüljek a felvételire – szippantott mélyet cigarettájából az ötvenes éveiben járó férfi. Szemét hunyorítva, mint bűvös kockát, forgatta maga előtt az emlékeket, mint aki azt fontolgatja, melyik időnégyzetbe érdemes belekapaszkodni, hogy végül minden szín és részlet a helyére kerüljön.
– Az anyai nagyanyám román anyanyelvű volt, és mivel kiskoromban sokat vigyázott rám, a kétnyelvűség a kezdetektől jelen volt a mindennapjaimban. A szüleim tudták, hogy nem okozhat nekem tanulási nehézséget a váltás, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy nem sikerült beilleszkednem a régi iskolai környezetbe, talán ezért döntöttek úgy, hogy drasztikusabban módosítanak az éle-temen. Igaz, ők utólag is azt hajtogatták, hogy kizárólag gyakorlati megfontolás állt a háttérben, hogy a nyolcvanas évek Romániájában egyetemistaként, majd munkakeresőként is könnyebben boldoguljak, de én szeretek arra gondolni, hogy mégiscsak volt valami lelki motivációjuk is. Még akkor is, ha eléggé melléfogtak ezzel a lépéssel.
Lélegzetvételnyi csend járta át a kávézót, ahol ültünk, épp csak annyi, amennyi egy bűvös kocka pár négyzetének elmozdításához szükséges. Beszélgetőtársam elnyomta a cigarettacsikket, aztán már nyúlt is a következőért.
– Nagy reményekkel készültem a középiskolai életre – rugaszkodott újra neki az emlékszelídítésnek –, és a legelején úgy tűnt, minden az elképzeléseim szerint alakul. Jó jeggyel, az elsők között jutottam be az anyuék által kiszemelt tanintézetbe, pedig nem volt könnyű verseny, négyen pályáztunk egy helyre. A siker mámora megszépítette a nyaramat, amit persze többnyire magányosan, olvasgatva, tévézve töltöttem, mi több, szeptember közepéig kitartott ez az eufórikus állapot. Bár titokban szorongtam az új osztálytársakkal való találkozás gondolatától, a tanévnyitót követő rövid ismerkedés felülmúlta minden várakozásomat. Kétség sem fért hozzá, hogy befogadó, jóindulatú társaságba kerültem. A hideg zuhanyt a második héten, a romántanárnőnkkel töltött első tanórán kaptam, rögtön a névsorolvasáskor. Amikor a nevemig jutott a naplóban, egy pillanatra megállt, tétovázott, aztán megkérdezte: „maga, fiam, magyar?” Sohasem felejtem el a hangjában vibráló ellenszenvet, már-már undort. A meglepődéstől alig tudtam kipréselni egy halk „igen, tanárnő”-t. Erre gondolkozás nélkül jött a magabiztos válasz: „Nem tudom, mit keres ebben az elit osztályban, de egyet megígérhetek: nálam mindig meglesz az ötöse. Ám annál többre ne számítson”. Az osztályterem hirtelen teljesen elcsendesedett, máig sem tudom, hogy az irántam való szolidaritás és igazságérzet, vagy valami más némította-e el a padsorok közti zümmögést. De az biztos, hogy általános iskolás időszakom legnehezebb perceiben sem éreztem magam annyira tehetetlennek és megalázottnak, mint azon a románórán. A otthoniaknak, persze, nem szóltam a történtekről. Mivel sohasem adtak teljes hitelt a véleményemnek, talán azt hitték volna, hogy felnagyítom, eltúlzom a tanárnő megnyilvánulását, vagy arra gondoltak volna, hogy kiprovokáltam valamivel a pedagógushoz nem illő viselkedést. Bárhogy is alakult volna, ennek utólag nincs jelentősége. Annál is inkább, mivel a tanárnő nem tartotta be a minden lelkesedésemet megszüntető ígéretet. Hetekig szinte óráról órára feleltetett, és, bár nem halmozott el tízesekkel, az évharmad végén kénytelen volt megadni a kilencest. Nála ez volt a legnagyobb elismerés, maximális jegyet ugyanis soha senkinek sem adott, mindig azt mondogatta, hogy a tízes a tanáré. Annak az első névsorolvasásnak az emlékén azonban soha semmilyen sikerélmény nem tudott átlendíteni. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy amikor a gyermekeim elvégezték a nyolcadik osztályt, eszembe sem jutott rájuk erőltetni egy jó nevű líceumot, sőt, teljesen szabad kezet adtam nekik a továbblépésben. Még attól sem estem kétségbe, hogy a lányom egy év szünetet kért az általános iskola után, és csak azután veselkedett neki a felvételinek. Azóta ő is, a fiam is sikeres, boldog felnőttekké váltak, olyanokká, akik nem félnek a saját útjukat járni. Ezért mégis úgy érzem, megérte tizenöt évesen megtapasztalni az értelmetlen és kegyetlen elutasítás érzését. Azt, amiért egykor világok dőltek össze, és ami – ha diszkrét csendbe csomagolva is – meggyőződésem szerint túlélte a múlt századot.
