Népességfogyás a Székelyföldön
2013-01-24 16:21:51
- Bodolai Gyöngyi
Mindig jó érzés Pál-Antal Sándor akadémikust, történészt hallgatni, aki évtizedek óta a szakember hozzáértésével, hihetetlen munkabírással és lelkesedéssel vallatja múltunkat, és könyvek egész sorában örökíti meg, amit feltárt és amit érdemesnek, fontosnak talál megőrizni a jövő számára is.
Mindig jó érzés Pál-Antal Sándor akadémikust, történészt hallgatni, aki évtizedek óta a szakember hozzáértésével, hihetetlen munkabírással és lelkesedéssel vallatja múltunkat, és könyvek egész sorában örökíti meg, amit feltárt és amit érdemesnek, fontosnak talál megőrizni a jövő számára is. Valószínű ezt érezte a közönség is, amely a késői kezdési időpont ellenére megtöltötte a Bolyai téri Unitárius Egyházközség Dersi János termét.
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezte előadáson, ahogy a közönség sorából elhangzott, akadémiai székfoglaló beszédének a rövidített és mindenki számára könnyen érthető változatát adta elő a szerző. Ennek lényege, hogy a Székelyföldet sújtó természeti csapások, a hosszan tartó szárazság, a polgárháborúk és mindenekelőtt a pusztító pestisjárvány a XVIII. század elején olyan érvágást jelentett a lakosság számára, ami fél évszázadra visszavetette a szaporulatot. A pestisnek nagy szerepe volt abban is, hogy II. Rákóczi György csapatai 1711-ben letették a fegyvert. A pusztító kór okozta elhalálozások mellett sokan – elsősorban a jobbágyok – elmenekültek, s később a szabad székelyekkel, földbirtokosokkal ellentétben nem tértek vissza lakóhelyükre. Mivel munkaerőre volt szükség, a megüresedett jobbágyportákra részint más nemzetiségű lakosság települt be, ami a népesség etnikai módosulásához vezetett – foglalhatnánk össze nagyon röviden az elhangzottakat, amelyek kapcsán több kérdés is elhangzott a közönség soraiból. Az előadó válaszából kitűnt, hogy Erdélyben még mindig kevés a történész, akik jobbára a munkahelyi kötelezettség mellett önkéntesen végzik a kutatást.
