Nemzetközi névdömping a főtéren

A bőség zavarával küszködve, első gondolatként a névadások kérdése jelent meg előttem. Az emberek személynevével kapcsolatosan sokkal egyszerűbb a valóság: mi olyan névvel éljük végig életünket, amilyeneket a szüleink szeretnek, hiszen azokat ők választják, ők adják nekünk. A neveknek is megvan a maga divatja, s így elkerülhetetlenül sodródunk a tudatos vagy tudatalatti hatások között. Azt mondják, hogy Kárpát-medencei viszonylatban talán Erdélyben élt legtovább a bibliai nevek divatja, főleg a Székelyföldön, ahol a nagy székely író neve, Áron, és hőse, Ábel is népszerű volt. Ott még gyakran lehet hallani a megszólításban a bibliai Áron testvérének a nevét is, általában így: Mózsi bácsi, s az öreg Mózes erre megsodorva bajszát, rámosolyog a világra, s megsimogatja unokája, Vivien fejét. 

Aztán mifelénk volt egy időszak, amikor a gyakorlatban elvették önazonosságunk egyik külső jelét, személyneveink igazi alakját. Ekkor és erre találták ki válaszként ősmagyar neveink egyre gyakoribb használatát, így került elő a feledésből a lázadó Koppány, a lovával száguldó Bulcsú vagy a kapudöngető Botond, s elevenedett meg előhozott régi magyar nevekben ezer évvel ezelőtti dicsőségünk Ajtony, Álmos, Előd, Lehel, Tétény alakjában.

Itt állok most egy főtéri épületsor előtt, amely a nevek, elnevezések nélkül semmit sem jelentene, semmit sem mondana nekem. Legfeljebb egy kérdés szólalna meg: mit keresnek itt mindezek a barokk és a szecesszió szép csillogásában? A nevek, elnevezések viszont elgondolkoztatnak: Westfalia, Benvenuti, Rosenberg, Germanos. Micsoda internacionalizmus került itt egymás mellé: a németek római kori megnevezése – germanos, egy dallamos olasz név – Benvenuti, a Német Szövetségi Köztársaság egyik tartományának elnevezése – Westfalia, fölötte a Galíciából eredő Rosenberg. (Ne tévesszük össze a budapesti Rózsadombbal!); s mindezek között, szépen középen egy ősmagyar név: LEHEL.

Nemcsak ezért léptem be e női ruhásboltba, csalogatott a szépen rendezett kirakat, meg a kíváncsiság is. Ott, e nagyon kellemes hangulatú üzletben tudtam meg, hogy a tulajdonos fiának a neve Lehel.

Talán nem emlékszik mindenki Lehel kürtjének mondájára, ezért e főtéri üzlet neve kapcsán elmeséljük. A portyázó magyarokat 955-ben Nagy Ottó német császár az Augsburg melletti Lech-mezőn legyőzte, vezetőiket: Lehelt, Bulcsút és Súrt elfogták. A császár felajánlására megválaszthatták haláluk formáját. Akkor Lehel annyit kért, hogy még egyszer fújhassa meg kürtjét. Amikor kezébe adták a kürtöt, Lehel halálos ütést mért vele a császárra, aki a szittyák hite és szokása szerint a másvilágon majd az ő szolgája kell legyen.

E főtéri Lehel most békésen megvan két Westfalia és egy-egy Benvenuti vagy Rosenberg között, csendben azt is elfogadja, hogy a szélen nemrég megjelent egy bibliai név, János, a szeretett tanítvány, igaz, Ioan alakban, de azért békében megvannak ők is együtt.