Nem téved, aki betéved

Hiszek a nevetés gyógyító erejében, ezért szeretem a kabaré-előadásokat, vígjátékokat. Az új év álmos reggelekre ébredő és korán elfogyó első napjaiban különösen, amikor a fények, színek, a zene és a játék feledtetni tudja, hogy a ránk telepedett gondok miatt gyakran érezzük úgy, hogy semmi okunk a nevetésre. A Hahota színtársulat évek óta tesz róla, hogy legyen. Olyan kevesen akarnak jókedvre hangolni manapság, hogy egyre jobban kell értékelnünk azok munkáját, akik tiszteletre méltó kitartással vállalják ezt a küldetést. 

A január 5-i előadás után biztos vagyok abban, hogy az idén sem tévedtem, amikor, egy baráti meghívásnak eleget téve, betértem a Maros Művészegyüttes kövesdombi termébe. A Kovács Levente vezetésével színpadra állított négy jelenetben a Hahota társulatot alapító, és művészeti vezetőjeként, tagjaként lelkesen játszó Puskás Győző mellett a társulat valamennyi tagja – Cseke Péter, Kelemen Barna és Szőllősi P. Szilárd – mindent megtett azért, hogy megnevettessen. A hölgyek sem maradtak le mögöttük. A Székely M. Évával dupla szereposztásban játszó Kilyén Ilka és lánya, Ritziu Ilka Krisztina színművésznők, Gönczy Katalin bábszínésznő sem. 

Mivel ritka pillanatnak számít két színésznő életében, hogy a valóságos anya és lánya kapcsolatukat kell „más előjellel” eljátsszák a színpadon, az előadás után bekukkintottam a női öltözőbe. 

– Hogyan élitek meg ezt ti ketten? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

– Mint anya és lánya – felelte frappánsan Krisztina.

– Számomra természetes és nagyon jóleső érzés, de valójában a tapsnál tudatosul, hogy az én lányom az, akivel együtt játszom – szólal meg a boldog büszkeség Ilka válaszában.

– Nekem is jó érzés, és akkor tetszik a legjobban, amikor úgy kell szólítsam, hogy anyus, amit soha életemben ki nem mondtam volna. Ennél a résznél nagyon kell ügyelnem, nehogy kiszaladjon a számon, hogy édesanyám.

– Ebben a műfajban furcsa is lenne – jegyzi meg Ilka.

– Ez az egyetlen része a kabarénak, ahol tudatosul bennem, hogy édesanyámmal játszom – teszi hozzá Krisztina. 

– Sikeres előadóesteken is felléptetek együtt, de úgy érzem, hogy a kabaré egészen más. 

– A műfaj alapos ismerőinek a jeleneteiben játszunk, akik olyan figurákat teremtettek, amelyeket színészileg jó érzés alakítani. Ezekben a szerepekben is anya és lánya vagyunk, de a valóságtól eltérő helyzetekben találkozunk, vitatkozunk a színpadon. 

– Igazság szerint otthon is szoktunk vitatkozni, veszekedni, de másképpen – jegyzi meg Krisztina. 

– Az otthoni nézeteltérés nem egy gyermeknek hitt tacskó miatt van, ami a színpadon bonyodalmak, félreértések tömkelegét okozza, lehetőséget teremtve a nyelvi és a helyzetkomikumra. A kettőnk kapcsolatában igyekszem elkerülni a vitákat, hiszen felnőtt lányom van, és el kell fogadnom az ő akaratát, elképzeléseit.

– Ami szülőként néha nem is könnyű – teszem hozzá. 

– Valóban nem, hiszen a lányom más nemzedékhez tartozik, de mégiscsak erről a tőről fakadt. 

– Krisztina, te hogy érzed, a szüleid beleszóltak az életedbe?

– Bár minden alkalommal elmondták a véleményüket, hagytak érvényesülni.

Amikor bejelentettem, hogy a színművészeti egyetemre felvételizek, édesapám kétszer is nyomatékosan megismételte: „gondold meg, fiam”, mégis színésznő lettem. Soha nem fordult elő, hogy ha valamit akartam, rám parancsoltak volna, hogy márpedig azt nem úgy, hanem így kell tenned. Természetesen figyelmeztettek, hogy például takarítani kell a szobámban, amit nagyon helyesen tettek, ugyanis megszoktam, hogy a házat rendben kell tartani, mert másképpen nem működik.

– Főzni is megtanultál?

– Igen, de nem kezdtem hozzá édesanyám mellett. Néztem ugyan, hogyan főz, a látottakat viszont csak akkor próbáltam ki, amikor elköltöztem otthonról, és nem maradt más választásom. Ha nem tudok valamit, akkor felhívom telefonon, és megkérdezem: édesanyám, te ezt hogy csinálod?

– Egyébként a fiam is szeret főzni, és kipróbál érdekes új recepteket, Krisztina pedig talán finomabban elkészíti a süteményeket, mint én – szólal meg Ilka. – Tőlem tanulta, de velem szemben – én időnként egy kicsit sietek – olyan pontosan betartja az előírásokat, hogy neki mindig jól sikerülnek a süteményei. 

– Milyen érzés kabaréban játszani, ami a nevettetés ellenére sorsfordítóan komoly történeteket is rejt?

– Meg szoktuk beszélni Gönczy Katikával, akivel partnerek vagyunk, hogy néha olyan jeleneten is kacagnak a nézők, amire nem számítottunk, és igyekszünk azt megtartani. Az a tény, hogy a közönség ennyire szereti és ráhangolódik az előadásra, folyamatosan lelkesíti a színészt. Nem hiába hívják ezerfejű Cézárnak, a színész számára a közönség a legnagyobb úr. Ha mélyen hallgat és meghatódik egy dráma nézése közben, jelzi, hogy eljutott hozzá a színész által tolmácsolt üzenet. A kabaréban felhangzó harsány nevetés, a gyakori taps pedig „feldobja az embert”, és az előadás olyan üdítően hat, hogy nem is érzünk fáradtságot.

– Szerintem is így van – nyugtázza édesanyja szavait Krisztina.

Ezért a harmadik félhez, Gönczy Katalin bábszínésznőhöz fordulok a kéréssel: árulja el a Hahota-előadások titkát és azt is, hogy milyen érzés jó karakterszerepekben játszani.

– Éppen az, hogy véresen komolyan, lelkesedéssel, hittel kell dolgozni. Nagyon fontos a csapatjáték is – válaszolja.

– Jó a hangulat a társulat tagjai között, baráti, nyitott, a színpadi dolgokról bármit megbeszélhetünk  – egészíti ki Kilyén Ilka.

– És sokat nevetünk a színfalak mögött – mondja Krisztina, majd elhangzik, hogy Gönczy Katalin annyira jóízűen tud kacagni, hogy már előadás előtt megteremti a játékhoz szükséges vidám hangulatot.