2022. augusztus 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Tudniillik valami egészen mást készültem írni, nos, lásd, ez lett belőle

Nyakunkon az augusztus. Fenyegetésként hangzik, sőt afféle határnapként is felfogható, ameddig ezt vagy azt – ha törik, ha szakad – teljesíteni kell. Mit is? Amíg volt ötéves terv, addig frász is volt.

Egy régi gyermekkönyvben, melyet a szocializmus hajnalodó éveiben lehetett kapni a könyvesüzletekben (korabeli szakkifejezéssel, magyaros helyesírással: kártyaruszákban), az olvasható: „augusztusban ünnepelnek”. Ezt tényként kell elfogadnunk, ui. augusztusban tényleg ünnepeltek. Nálunk augusztus 23-át éltette újság, plakát, rádió, utóbb tévé, továbbá gyár, termőföld és parlag, felszabadulásként emlegették, és legalább évtizedenként változott a pontos meghatározása annak az eseménynek, amelyet 1944. augusztus 23-án hajtott végre a föld alól előbújt RKP és a király, a fegyvert fordító hadsereg és a kamarilla, az addig betiltott, átmázolt polgári pártok. Előbb csupán a párt, aztán ebben a sorrendben a többi tényező is előkerült a történelem zűrzavarából.

Magyarországon az új termés ünnepének is komoly hivatása volt, hiszen el kellett valahogyan nyomni az emlékét Szent István országalapításának, az ezredévnek – gyávaságból, meghajlásból azok előtt, akik a mondott könyvesbolt nevében is felismerhetők. (Mellesleg szólva az 1946-os óriási szárazság idején Moldvában még csak sejtették, hogy nem lesz új kenyér, de régi sem, hiszen 1946/47 fordulóját követően a fél ország koldulni járt a másik fél országhoz. Még szerencse, hogy a moldvaiaknak, más országban éhezvén, nem kellett megünnepelniük a meg nem termett búzát.)

Szóval a könyvesboltokat is államosították, az addig virágzó, majd jó irodalmat szomjazó magánvállalkozásokat megszüntették, a benne forgalmazott könyveket zúzdába küldték, kihajították, az élelmesebbje mentette, amit lehetett, a régi patinás iskolai könyvtárakat lezárták vagy széthordták, osztogatták-fosztogatták (ez is a mentés egyik változata), vagy szerencsésebb esetben valamelyik, dokumentációs könyvtári státussal felruházott zárt közgyűjteménybe tették-vitték-hurcolták át. A könyveknek bujdosniuk kellett. Árulkodó jelként bennük maradt a kötéstáblán belül, a gerincre ragasztott régi címkén, a 33. oldalon bent a könyv belsejében a tulajdonosjel: szárazpecsét, ex libris, szálkás régi tanári írással, hogy ez a könyv a ...-i magyar királyi főgimnázium tulajdona. Csak volt! – vágta rá az államosító hatalom, a markába nevetett, és továbbra is útját állta a jó irodalomnak.

A könyvesboltokat, legalábbis nálunk, orosz könyvnek (Cartea Rusă) nevezték át. És számot kapott, mint akármely húsbolt vagy kenyérüzlet. Benne tobzódott a propagandaanyag. Ezt kellett eladni, ezt kellett ajánlani, forgalmazni. Ha nem ment másként, az állam is közbeszólt, jutalomkönyvként adta az esti pártegyetemek hallgatóinak, a káderiskolák jelesen végzett, hajlott korú növendékeinek. Árukapcsolással: egy Szergej Pavlovics Csöcserin egy Jókai Mórhoz. Felszerelte vele a közkönyvtárakat és községi könyvtárakat, melyeket sebtiben alapítottak, anélkül, hogy kezelőszemélyzetet is biztosítottak volna hozzájuk, függetlenített, megfizetett könyvtárkezelőt. Csak a pedagógusok látták el, megküzdve ímmel-ámmal, hideggel, nemtörődömséggel, közönnyel, nem olvasással. Aztán évente (tízévente) egyszer kijött a városi könyvtártól egy szigorú ellenőr, jegyzőkönyvet vett fel, benne a tényálladék enyhített, szelídített formájával, jelentette a központnak, amely még szelídebben és enyhébben jelentette fölfelé, hogy a falvakon győzött a kulturális forradalom, a dolgozó kollektivisták és állami gazdasági béresek fúrt-feszt olvasnak traktorvezetés, cséplőgépetetés, szántás és vetés, takarmányozás, rántás-rontás közben (helyett) is.

Na azért ne legyünk teljesen részrehajlók: milliószámban jelentek meg klasszikusok, sorozatok azokból a művekből, melyeket a gondoskodó, éber állami cenzúra – lélek- és elmetisztítási főhivatal – fogyaszthatónak ítélt. Sok-sok jó könyv hagyta el a sajtót, soha nem látott példányszámban. Bőkezű pártállami támogatással. Olcsón. Olcsóbb volt, mint az alapvető élelmiszerek. S ha ügyes és szemfüles voltál, ha tudatosan kerested a könyvet, akkor szép kis könyvtárat halmozhattál fel lakásodba (a közösbe, az „elállamosítottba”, a megkisebbedettbe, a szükség- és béreltbe, a blokkszűkébe szorított otthonodba).

Nem állítható, hogy nem volt néha enyhülés. Hogy nem szüremlett be az újabb, a nyugati. Előbb a francia és az olasz, ahol erős volt a baloldal, majd végül az angolszász, ami győzedelmeskedett. És persze alkottak a hazai írók és költők, akiket olykor díjaztak, máskor megrugdostak, olykor kötelező házi olvasmánnyá magasztosultak, máskor kitiltottak közkönyvtárakból, olvasókönyvekből, sőt a hazából is. Vagy maguktól mentek szabadabb levegőt szívni. 

Rengeteg cigarettafüst szállt fel a könyvek olvasása közben, némelyikből egy-két évtizeddel később is hamu pereg ki a befogott lapok alkotta völgyből. Bizonyság, hogy elolvasták. Talán még újra is. Több nemzedék egymás kezéből kapva ki. Volt ilyen...