Negyedszázad Látója

Nagyszabású ünnepségsorozattal ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat.

Fotó: Nagy Tibor

Nagyszabású ünnepségsorozattal ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. A múlt hét végén, csütörtök délutántól szombat estig négy rendezvényen vehettek részt az érdeklődők, amelyek közül időrendi sorrendben az első a G Caféban csütörtök délután megszervezett esemény volt.

Főszerkesztők estje

Az elmúlt negyedszázad alatt három főszerkesztő vezette-vezeti a vásárhelyi folyóiratot: Markó Béla 1989 decemberétől 2005 decemberéig, Gálfalvi György pedig 2005 decemberétől 2007 végéig. Őket látta vendégül az ez alkalommal házigazdaként fellépő Kovács András Ferenc jelenlegi főszerkesztő csütörtök este a G Caféban, telt házas közönség előtt.

– Elérkeztünk a huszonötödik évhez. 1989 decemberében, de azelőtt is sok időt töltöttünk együtt, sokszor dolgoztunk közösen mi hárman. E negyedszázadnyi idő igencsak fontos egy lap életében. Hogyan született meg a folyóirat? – tette fel kérdését KAF, amelyre elsőként Markó Béla válaszolt.

– Magyarországon a kilencvenes évek elején volt egy Pénzügyminiszterek reggelije című műsor, amelynek keretében a különböző magyar kormányok pénzügyminiszterei le tudtak ülni egymással egy-egy közös beszélgetés erejéig. Számunkra ez teljesen természetes. 1989. december 21-23-a között legnagyobbrészt Gálfalvi Györggyel alapítottuk a lapot. A forradalmi lendületben a sajtónak nagy szerepe volt, mi pedig 22-én délben a főtéren álltunk, és arról vitázunk, hogy mi legyen a következő lépésünk. Én a Vörös Zászlót akartam átvenni, de szerencsére Gálfalvi meggyőzött, hogy maradjunk az Igaz Szónál (a Látó elődjénél – a szerk.). Másnap, szavazás útján én lettem a főszerkesztő, és elkezdődött az Igaz Szó átkeresztelése, mert teljes egészében azt a lapot nem lehetett vállalni. A nevet a két világháború közötti, egykori kiadványok sorában kezdtük keresni, szóba került a Pásztortűz, a Termés, a Helikon, de utóbbit Kolozsváron már stoppolták. Végül Látó lett, Batsányi János verse alapján. Az átmenetet az Igaz Szó – Látó című lapszámunk képviselte: az Igaz Szó már elkészült, decemberi lapszámának első két ívét kicseréltük, rányomtuk az új nevet, és úgy adtuk ki. A lapszám többi részét megtartottuk.

Gálfalvi György elmondta, 1967–68-tól ismerik egymást Markó Bélával. – ’89 decemberében valóban azt javasoltam Bélának, hogy ne vegyük át a Vörös Zászlót. Volt ott néhány kétes egyéniség, így inkább a magunk dolgával törődtünk. Sütőnek azonban volt hitele az emberek előtt, és ameddig a tömeg elfoglalta a Securitate épületét, mi a jövőről beszélgettünk. Hamarosan felötlött bennünk az Igaz Szó új címe, a Látó. A folytonosságot minél hamarabb biztosítani kellett, és szerencsére nem futottunk bele abba a csapdába, hogy a kezdetektől fogva programot hirdessünk.

– Ha van is program, az nincsen kőbe vésve – tette hozzá KAF. – Egy szépirodalmi folyóirat nívóját, programját a rendelkezésre álló szövegek adják. Amikor Gálfalvi Györgyék felhívtak, hogy legyek a lap munkatársa, és 1990 januárjában Vásárhelyre siettem, a szerkesztőségben találtam Káli Király Istvánt, Nemess Lászlót, Kuti Mártát, Balló Ágnest, Jánosházy Györgyöt. Februárban érkezett Láng Zsolt. Ez volt a Látó első szerkesztőségi gárdája.

Az elmúlt negyedszázad legnehezebb pillanatait boncolgató kérdésre válaszolva Gálfalvi György elárulta, folyamatosan voltak gondokkal teli időszakok, amikor úgy érezte, hogy kudarcot vall a lap fenntartására szánt összes erőfeszítésük. – Először ’92 végén éreztem ilyet, amikor a Romániai Írók Szövetségének elnöksége kijelentette, hogy többet nem tudják támogatni az irodalmi folyóiratokat. Tudtuk, hogy valamilyen intézményt kell felépítenünk, amely biztosítja számunkra az anyagi hátteret. Segített az RMDSZ, Markó Béla akkor már a parlamentben volt. Testvérlapunkkal, a Vatra irodalmi folyóirattal közösen sokat hadakoztunk, hosszú és nehéz tárgyalások sorozatán vettünk részt, ameddig megszületett a megoldás: a lap eltartójává a Maros Megyei Tanács vált. Ők biztosítják a fizetésünket, a nyomdaköltségeket. – Én folyamatos frusztráltságra emlékszem – tette hozzá Markó Béla. – Egy idő után már csak bitoroltam a főszerkesztői címet. Azért vittem tovább a tisztséget, mert a lapot minden eszközzel meg kellett védeni. Nehéz munkát követő eredményes pillanat volt, amikor a megyei önkormányzat elvállalta a Látó eltartását, és hosszú időre garantálta a minimális költségvetést. Óriási teljesítmény egy irodalmi lap számára, ha huszonöt éven át minden hónapban megjelenik. Sajnos, máig tart az az általános ostobaság, amelynek következtében a vadkapitalizmus bevezetésével az irodalmi lapokat is alárendelték a piac törvényeinek: tartsa el magát a kultúra. Sorra magukra hagyták a folyóiratokat. A kolozsvári Helikon például máig kínlódik, mert az írószövetségben maradt.

– A megyei tanács igen sok kulturális intézményt tart el, ez nekik is nagyon nehéz. De számomra a legnehezebb pillanat az volt, amikor három évvel ezelőtt meg akarták szüntetni mind a Látót, mind a Vatrát, és közös igazgatóság alá kívánták összevonni a kettőt. Szerencsére az elhatározást hatalmas felzúdulás követte, és nem sikerült életbe léptetni, de máig nem értem, miért akartak ekképpen dönteni – tette hozzá KAF, akinek a lap jövőjét boncolgató kérdésére Gálfalvi György elmondta, ameddig a Látó minőséget termel és van olvasóközönsége, addig ki kell nyomtatni, és nem szabad csak online felületen megjelentetni. Markó Béla szerint a folyóirat-kultúrát illetően most zajlik életünkben talán a legfontosabb pillanat, csak nem vesszük észre: az internetes megjelentetés elterjedése. – Számomra a mérce a nyomtatott könyv és folyóirat, amelyben ha valaki megjelenik, akkor már elismert alkotónak is tekinthető – mondta Markó Béla a csütörtöki est végét jelző felolvasások előtt.

Nívódíjak és szövegek szimfóniája

Pénteken A fordítás terei című, G Café-beli beszélgetéssel, míg szombat délután hat órától az idei Látó-nívódíjak kiosztásával folytatódott az ünnepségsorozat.

Utóbbira a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében került sor, ahol a négy díjazott – Benedek Szabolcs (próza), Fekete Vince (vers), Kincses Réka (dráma) és Varga László Edgár (debüt) – vehette át a Hunyady László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. A Látó szerkesztősége huszonharmadik alkalommal osztotta ki díjait, az elmúlt évtizedek alatt több mint ötven alkotó vehette át az elismerést. A tavalyi évtől kezdődően a folyóirat szerkesztőivel közösen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is kioszt egy díjat a színházi szövegek szerzői között. Idén Jánosházy György kapta e kiemelkedően fontos, gesztusértékű elismerést.

A megjelenteket Kovács András Ferenc üdvözölte az évfordulós rendezvénysorozat sorrendben utolsó estjén.

– Az, hogy a nívódíjat a kilencvenes évek elejétől kezdve minden évben kiosztottuk, a mindenkori szerkesztőség érdeme. A díjazottakat az adott évben a Látóban megjelent szövegek szerzői közül választjuk ki, több kategóriában: vers, próza, debüt, esszé, dráma – ezek váltakoznak. Az idei debütdíjat Varga László Edgár érdemelte ki. Kitűnő költőnek tartom, de ez évben mégsem a verseit díjaztuk, hanem a nálunk először megjelent, Fordított napló című prózáját. A szerzőt méltató Demény Péter elmondta: örvend annak, hogy felmerült ezen kettős érték – a vers és a próza – kérdésköre. – A lap nem személyeket, hanem szövegeket díjaz, és egy szöveget nem lehet kiragadni a sok közül, a szerzők korábbi műveiktől nem választhatóak el. Varga László Edgár prózája ugyanazon értékeket hordozza, mint a versei. Nagyon érdekes szöveg, amely arról szól, hogy milyen szubjektív mindenki számára az emlékezet. A Fordított napló 2014-ben kezdődik, és 1989 decemberében ér véget, amikor a szerző négyévesen fából repülőt épít az udvaron. A nagyapja pedig csak a fát látja ebben, és nem a repülőt: volt, aki már a forradalom idejében is illúziótlan maradt. Ez a kérdésesség a szerző lebontva felépített naplójában szépen megmutatkozik. A szövegben ugyanazon szelíd irónia fedezhető fel, mint a verseiben – nem rombol, csak megmutatja a dolgok összetettségét – mondta a méltató.

Benedek Szabolcsot, a Látó régi vendégét és szerzőjét, a széppróza kategória díjazottját Szabó Róbert Csaba méltatta. – Benedek Szabolcs pontos író. Amit ír, az a dolgok mentén létezik a legnagyobb hihetőségi fokon. Párbeszédeit dokumentumértékűnek tekinthetjük, Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című regényét oktatni kellene. Művei nagyon változatosak, megannyi pontos látleletet képeznek jelenről és múltról egyaránt – mondta a méltató, majd a Vértrilógia című sorozat Vérgróf című regényéből olvasott fel egy részletet.

Kincses Réka rendező dráma kategóriában érdemelte ki a folyóirat nívódíját A Pentheszileia-program című drámájával, amelyet a marosvásárhelyi Ariel Színház előadásaként korábban már láthatott a közönség. A szerzőt Láng Zsolt méltatta, aki elárulta: ha lenne egy színháza, Kincses Rékának adná. – A régi és merev hangokat néha ki kell cserélni újakra, amelyek mondanak valamit nekünk. A szavaknak önzetlen csatlakozóknak kell lenniük, a mondatoknak szolgálni kell valamit. Mi szükséges ehhez? Bátorság, sallangmentesség, őszinteség és a lemondás képessége: hogy kihagyjuk azt, ami bravúros ugyan, de nem szolgálja azt, amit mondani akarunk. A felsoroltak mind jellemzőek Kincses Réka drámájára és előadására – hallottuk a méltatótól, majd a mű három jelenetét elevenítették fel Pál Emőke és Bartha László Zsolt színművészek, az Ariel Színház előadásának főszereplői.

Fekete Vince költő, a Székelyföld című folyóirat szerkesztője a Látó régi barátja, aki az idén a vásárhelyi lap Shakespeare-projektjének részeként közölt verséért kapta a díjat. A szerzőt Vida Gábor méltatta. – A lap körülbelül 1200 oldalon jelenik meg egy évben, ezek közül kell kiválasztani a díjazásra leginkább méltó szövegeket mindennemű szimpátiára, barátságra, pártideológiára való tekintet nélkül. Minden díj egyenértékű, és olykor két sor is érhet annyit, mint egy nagyregény. A vers pillanata a nyelv ünnepe, a vers írásakor és olvasásakor a nyelv mutatja meg önmagát. Fekete Vince pontosan ismeri a vers ezen ünnepi töltetét – hallottuk Vida Gábortól, majd a szerző olvasta fel a 14. Shakespeare-szonett kezdősorára írt, Sz. I. levelek K.E-nek W.S. fordítása közben alcímmel ellátott költeményét.

Mint fentebb olvashatták, a színház kategória különdíját az idei évben Jánosházy György érdemelte ki. KAF elmondta, Jánosházy a Látó indulását követően főszerkesztő-helyettesként tevékenykedett, műfordításait a folyóirat lapjain közölte. Mindmáig aktív és figyelő ember, számos szonett szerzője, a közös nívódíjat nagy szeretettel ajánlják neki. Gáspárik Attila laudációját Keresztes Franciska olvasta fel: Számunkra, kisebbség számára – kisebbség alatt értem azokat, akiket cselekvő módon érdekel a művészet, s ezen belül a színház – igen fontos az olyan, más kisebbségekkel való együttműködés, mint a műfordítók, drámaírók, színikritikusok. Annak különösképpen örvendünk, hogy e kisebbségben olyan nagyságot tisztelhetünk, mint Téged, mindenki Gyuriját, aki személyes példáddal építetted, alakítottad ki számunkra is a szabadság köreit, függetlenül a politikai rendszertől, fordításaiddal élőbe kapcsolva bennünket a világ kultúrájával. Ez a méltatás csak jelképes elismerése annak az életműnek, amelyet Magad mögött tudsz, és amivel világosabbá tetted a kulturális kisebbségi létet. Köszönet érte! Isten éltessen, és segítsen abban, hogy sokáig világíts még! – állt a levélben, a nívódíjat pedig Biluska Annamária színművésznő, Jánosházy György felesége vette át.

Az est azonban nem csak az előzetes forgatókönyv szerint haladt. A közönség sorai közül Márton Károly lépett a színpadra és adta át az „olvasók díját” a Látó szerkesztőinek: egy-egy üveg bort.

Végül, rövid szünet után, a rendezvény záróakkordjaként kezdetét vette az 1989 – Szövegek szimfóniája című közösségi felolvasás, amelynek során a Látó decemberi, tematikai számának teljes anyagát felolvasták a jelenlévők. Láng Zsolt Patkó Éva rendező segítségével valósította meg ötletét, majd vezényelte le a huszonöt percnyi performance-t, a negyedszázados ünnepi évforduló rendezvénysorozatának méltó záróakkordjaként, amelyet egy további meglepetés követett: Mihály Emőke, a Látó korábbi díjazott szerzőjének ajándéktortája, amelyet a színház ügyelője, Vajda György tolt be a színpadra. A tortát díszítő huszonöt szál gyertya lángját Markó Béla, Gálfalvi György és Kovács András Ferenc fújta el, önkéntelenül is átmenetet képezve, hidat alkotva a több mint két évtizede megjelenő folyóirat múltja és jelene között.