Napraforgójáték
2014-01-14 16:25:33
- Nagy Székely Ildikó
Bella leginkább egy rendhagyóan gesztenyebarna napraforgóra emlékeztet. Mindig, mindenben a fényt keresi, a legapróbb sugárszilánkért is lehajol, de legtöbbször magasan a házak fölött jár a tekintete.
Bella leginkább egy rendhagyóan gesztenyebarna napraforgóra emlékeztet. Mindig, mindenben a fényt keresi, a legapróbb sugárszilánkért is lehajol, de legtöbbször magasan a házak fölött jár a tekintete. Szüntelenül vonzza, húzza magára a meleget, aztán egy váratlan mozdulattal kitakarózik önmagából, és új fényruháról álmodik. De mesélés közben csak hallgatójára figyel. Meglepő örömmel enged be a láthatatlan szobába, amelybe a legtöbb kamaszlány kizárólag közeli, hasonló életkorú barátnőket hagy belesni.
– Azt szokták mondani, kétéves korától az embernek mindenre emlékeznie kell. Nekem kiskoromból alig maradt meg valami... Sokáig Remeteszegen laktunk anyuval, édesapám és a bátyám az apai nagyszüleimnél éltek. Azért rendszeresen találkoztunk, de hát mégsem voltunk együtt. Első osztálytól az Egyesülés negyedben lévő iskolába jártam, nagyon szerettem ott. Aztán harmadikos koromban a szüleim újra összekerültek, és édesanyámmal a Kövesdombra költöztünk apuhoz, abba a lakásba, amelyet nagyapám vásárolt meg a fiának. Kiharcoltam, hogy a negyedik osztályt még a régi iskolámban járhassam, de ötödiktől a közeli tanintézetbe írattak.
– Befogadott az új osztályod?
– Végig csúfoltak, olyan is volt, hogy földet öntöttek az ablakból a fejemre a diáktársaim. Tavalyelőtt, amikor nyolcadikos lettem, a szüleim is belátták, hogy jobb nekem a régi helyen, és megengedték, hogy visszatérjek, és egy évet ingázzam. Bár a régi osztálytársaim sokat változtak, meg persze én is más lettem, olyan volt az az időszak számomra, mint egy beteljesült álom.
– Volt még egy álmod…
– A Művészeti Líceum. Tavaly februárban egy haverom elvitt egy akusztikus koncertre, és a fellépő együttes énekese a „szemben ülő piros ruhás hölgynek” dedikált egy számot. Én voltam az. Így kezdődött a barátság azzal a társasággal, amelyben a mai napig a legjobban érzem magam. Tőlük tudtam meg azt is, hogy diákokat válogatnak egy készülő musicalbe. Igaz, a jelentkezési határidő már lejárt, szidott is anyu, hogy „igen, mert te nem olvasol újságot, nem hallgatsz rádiót...”Aztán mégis meghallgattak, és azt mondták: „nem jó, hamis”, de mégsem küldtek haza. Sokáig nem is tudtam, hogy bent vagyok-e vagy sem, csak jártam a próbákra, közben ott volt az iskola, a vizsgák, és akkoriban versenyszerűen tekéztem is. A főpróbára is a tekeedzésről érkeztem.
– Milyen volt a bemutató?
– Mindig szerettem volna színpadon szerepelni, de sosem tudtam elképzelni, milyen érzés lehet. Olyan volt, mintha mindenki engem nézne… Felejthetetlen…
– Aztán jött a felvételi.
– Imádkoztam, hogy sikerüljön, és kérésem meghallgattatott. Akkor döntöttem úgy, hogy felhagyok a tekézéssel, mindkét szenvedélyemre ugyanis nem jutna elég energia, idő. Közben tavaly nyáron volt még egy meghatározó élményem… Apu kamionsofőr, és magával vitt egy útra. Világot látni – ez volt a másik nagy álmom. Eredetileg úgy volt, hogy egy, legfeljebb két hetet leszünk távol, de végül úgy alakult, hogy csak egy hónap múlva tértünk vissza. Tizenegy országban fordultunk meg, többek között Németországban, Hollandiában, Szlovákiában, Angliában, Olaszországban, az Adriai-tengerben fürödtünk. Az utazás első fele nagyon jól telt, de azután már mindent megtettem volna, hogy otthon lehessek. Anyuval csak e-mailen tudtunk értekezni, ő és a négyéves húgom hiányzott a leginkább. Akkor döbbentem rá, hogy apám egy párméternyi kabinban tölti élete háromnegyed részét. Olyan is volt, hogy öt kilométert kellett gyalogoljunk a szántásban, hogy ennivalóhoz jussunk, az autóval ugyanis nem volt szabad behajtani a városba. Egy 590 oldalas könyvet vittem magammal, és azt két hét alatt ki is olvastam. Szóval, ez a tapasztalat ébresztett rá, hogy hol vagyok igazán otthon.
– A jelenlegi középiskolád is egy olyan hely számodra?
– Kiderült, hogy nem. A tanév második hetében az egyik tanárom értésemre adta, hogy nincs hallásom, aztán még páran ugyanerre a következtetésre jutottak. Az elmúlt hónapokban lépten-nyomon azt éreztem, hogy nem vagyok odavaló. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálok átmenni egy másik líceumba, ahol egyébként sok régi barátom van. A téli vakációban kilenc tantárgyból kell majd vizsgáznom, és, ha minden jól megy, a második félévet már ott kezdhetem. Úgy tudom, többen pályázunk arra a helyre, ezért izgulok egy kicsit, de amikor az ünnepek előtt felmentem az iskolába, a leendő osztályom angyalhajjal és rengeteg öleléssel fogadott. Ez megerősít a szándékomban. Ha mégsem sikerül, maradok, ahol vagyok. De sikerülnie kell...
– Ezzel vége a színpadi fellépéseknek?
– Nem egészen. Egy székelyudvarhelyi kávézóban szeretném megmutatni a hangom, ahol ismerőseim segítségével talán összehozható egy koncert, és ha tetszik a közönségnek, akkor itthon is bevállalnék egy nyilvános fellépést. De sehol sem hirdetném meg előre. Azoknak szeretnék énekelni, akik amúgy is mindennap elmennek azokra a helyekre, és esetleg felkapják a fejüket, ha váratlanul meghallanak egy régi, kedvenc dalt. Például azt, hogy Játssz még…
