Régi fénykép. Valahonnan doboz mélyéről került elő. Vagy becsúsztatták egy könyvbe, amelyet elolvastak.
Régi fénykép. Valahonnan doboz mélyéről került elő. Vagy becsúsztatták egy könyvbe, amelyet elolvastak. Mert ők még mindent elolvastak. Rengeteget olvastak, és ami a legszörnyűbb, el is tudták mesélni. Kérésre-kéretlenül. Verseket mondtak kívülről. Egyáltalán mindenről versek jutottak az eszükbe, ahogyan Viki szavalta vagy J. A., a cukorgyári csodalány. Viki, ez egy költő volt, de Ukrajnában megölték, mint az apám másik barátját. Nagyon sokan maradtak Ukrajnában temetetlen. Nem most, akkor régen, a születésem előtt három-négy évvel. Én még nem is éltem akkor, csak gondoltak rám. Név és arc nélkül. Valószínűleg arra vártak, hogy béke legyen.
Ezen a napos délelőttön anya megállt egy pillanatra, ahogy a szívbetegek szoktak. Meg akart szusszanni. Kicsit szétnézni a nagyon sokszor látott főtéren, ott ahol annyiszor bevásárolt, megállt 41-ben egy könyvsátor előtt, mert rengeteg fontos ember fogta körbe az írófejedelmet. Megvette a Magvetőt, és kapott egy aláírást a kötetre Móricztól, ott volt Sényi, Molter, Bözödi… Itt sietett az iskolába tanítani, tanítványai szerte a világban, por és hamu, aztán moziba mentek Apával, látták az Elfújta a szélt, átfutott Widder Bandihoz a patikába egy régen elfelejtett gyógyszerért. Vagy a Dezsőhöz a drogériába.
De ezen a napos délelőttön, úgy gondolom, nem az iskolából jött, lyukas órája lehetett, ezek a lehetetlen tanrendek, hol a kilencesben, hol a leánylíceumban voltak órái, és köztük tátongó szabadórák, lyukak, kutak, emlékek. Karon fogva áll a barátnőjével, Ilinkivel, akinek szemüvegén megcsillant a nap. Ilinkit minden elvakította, a kor, az idő, a szó, a gondolat, a szerelem, a gyűlölet, a hatalom, az elvhűség, az utcák átnevezése, a tanítás, ja és a világpolgárság tág száműzetése, hiszen végül is e fénykép után harmincöt évvel egy olyan német városban hal meg, amely minden térkép helynévmutatójában az Aa-nál van, tehát legelöl áll. Igaz, ez a város arról volt nevezetes – éppen Ilinkitől tudom –, hogy Hitler soha nem kereste fel többé 12 éve alatt, így büntette, mert egyszer, még kezdő gazember korában mostohán fogadták a városatyák.
A fényképész megállította őket, és felkapta a nyakában himbálózó gépét, a szeméhez emelte, elcsattantotta. Napokkal később hazahozta a képet. Vagy bevitte az iskolába. Ki tudja.
Ezt a főteret tekintheted akár a történelemnek is. Már csak a rengeteg név miatt, mit 500 év alatt hordott. Szokványos és rendkívüli históriának. Mint általában a polgárvárosokat.
Anya mögött a katedrális lépcsője dereng vagy a Bodor-kúté. A Kossuth-szoboré, az elhurcolt Bem tábornok talapzata villan elő. A kútnál népgyűlés van. Fáklyák világítanak, toboroznak, háborút éltetnek, épp megjelentek a bontók, állítólag színház épül ott. Mert megparancsolta a város régi erős embere, hogy a főtéri piacot 11-ig be kell rekeszteni, utána át kell adni a teret a sétálóknak, a katonazenének, a fontoskodóknak, a bámész kisgyerekeknek, akik hazafelé tartanak a Régi Baromvásár utcai iskolából a kadétiskola felé, és a főtéren ülnek fel az autóbuszra, de közben kisilabizálják a piactéri üvegtáblás dobozokba menekített kirakat-élmunkások nevét és a zsebtolvajokét, akiktől jó, ha őrizkedik az ember, mikor zsúfolt buszra száll. És a tér egyszer a sétáló, pihenni vágyó dolgozóké lett, ahogyan K. Gy., az író és országgyűlési képviselő olyan szépen megírta a helyi újságban. Parkosították, fenyőcskéket ültettek, békás szökőkutat varázsoltak oda, igazi víz csobogott benne, és ő, mármint e sorok írója, az a hazafelé cammogó fiú soha nem fürdött meg benne, mert Anya nem engedte. Anya semmitől sem félt, de őket folyton féltette, ha a Marosra mentek Apával hármasban. Még akkor is.
De ekkor, itt ezen a képen, ami véletlenül merült fel, a felvételen, ahol a történelem tulajdonképpen csak sejthető, a fekete-barna-sárga kockás kabát ujja rejti anya karján a számot, az is történelem, nos, ezen anya boldog és belemosolyog a lencsébe. Talán épp az előbb hallott egy jó hírt, túl van a vizsgákon, apám befejezte az első könyvét, nővére vásárolt Kolozsvárott néhány csodás kalotaszegi varrottast. Akkor éppen nem volt divat ilyet gyűjteni, csak később. Ám anya ezzel a jövővel mit sem törődött. Úgyis tudta, hogy…
De ne vágjunk elébe az időrendnek. E percben éppen – olvasom a kép hátán – 1954 márciusa bomlik. Sz. meghalt – a város gyászol. A város örül és felszusszan. Anya is titokban. Tudja, még van néhány jobb fejezet hátra a főtér történetéből.
