Nándorfehérvártól Mohácsig (I.)

Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket. Kiindulópontként ezért tartottam fontosnak előtérbe hozni Hunyadi János történelmi személyiségét és a megmaradásunkon túl keresztény értékeinket, kulturális örökségünket a török elleni sikeres harcokban megőrző küldetését. Nagymértékben neki köszönhető, hogy az 1456. július 21-22-én lezajló és Európa-szerte nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hat és fél évtizedre elvette a kedvét a töröknek a további magyarországi hódításoktól. A nagy hadvezér emlékének ápolása a román parlament által hivatalosan Hunyadi János-emlékévvé nyilvánított idei esztendőben pozitív üzenet a mának.

A szekszárdi apátság Földvár nevű helységénél, Mohács közelében 1526. augusztus 29-én lezajló csata azonban gyásznapként vonult be történelmünkbe, amely lényegesen kihatott a magyarság sorsának alakulására. Mindössze hét évtizedre a nándorfehérvári diadaltól, nem sokkal az azt követő középkori reneszánsz magyar aranykortól, amelyet a humanista Corvin Mátyás uralkodása egészen magasra emelt. A hetven év felezőpontján, 1490-ben Mátyás király halála véget vetett ugyan ennek a dicső korszaknak, de ki gondolhatta volna akkor, hogy csupán három és fél évtizeddel később oly nagy vérveszteséget szenved el az ország. Hogy ennyire rövid idő alatt a már-már mennyei állapotot pokoli szenvedések váltják majd fel. 

Jogosan feltehetjük a kérdést: ebben csak a külső helyzetnek vagy netán belső tényezőknek is szerepük volt? Mert a Mohács előtti és főleg azutáni tapaszta-latokból kiindulva, általában – saját hibánkból – többet veszítettünk, mint amennyit kellett volna. Mert az „éljen a király!” (Mátyás-) korszakot a nádorok, ispánok, nemesek, várnagyok, kúriai jegyzők, kincstári tisztviselők politikai anarchiájának és az államháztartás teljes összeomlásának korszaka követte. Mohácsot nemcsak a török előrenyomulás, hanem a magyar királyi udvar és a nemesség mulasztásai váltották ki. Ez a jelenség (mohácsiság) még megismétlődött gazdag és viharos történelmünk során. Netán éppen a közelmúltban?

A mohácsi csata évfordulója alkalmából íródott visszatekintést rendhagyó módon pozitív következtetésekkel kezdem. Nagy dolog, hogy Szent István bő ezer évvel korábbi országalapítása után ma is létezik Magyarország, sok száz éven át királyság, napjainkban köztársaság. És száz év kisebbségi helytállásra utal, hogy még szép számban élnek magyarok a folyamatosan megcsonkított hivatalos országhatárokon kívül, a lelki nemzeti identitás közös ernyője alatt. Megőrizve kultúránkat és a rég nem látott ismerőst az „ezer éve nem láttalak!” felkiáltással üdvözölve (mások száz évben mérik az újratalálkozás „történelmi időszakát”). És az sem elhanyagolható, hogy az ezeréves keresztény haza felezőpontjánál, az ötszáz éve bekövetkezett mohácsi vész és a sok megpróbáltatás ellenére, fél évezred múltán, napjainkban egy sokszínű és több vallást gyakorló nemzet összetartozásáról – vagy széthúzásáról – beszélhetünk.

A mohácsi vész előzményeként érdemes kitérni azokra a politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekre, amelyek közül többnek az együttesen kedvezőtlen volta egy olyan állam megsemmisítő vereségéhez vezetett, amelynek amúgy a látszat szerint megvolt minden szükséges eszköze, sőt, kellő ideje is, hogy megvédje magát a török fenyegetéssel szemben. 

A belső viszálykodások, a királyi hatalom meggyengítésére tett folyamatos törekvések, az arisztokraták és az egyházi főméltóságok sikkasztásai, a saját érdekeiken túl nem látó nemesek tétlenkedése és bizonytalansága, a bő évtizeddel korábban levert parasztságba vetett bizalmi hiány, a katonák csökkent morálja együttesen járultak hozzá a későbbi összeomláshoz. Összhangban azzal, hogy II. Szulejmán szultán hadjáratának kezdete előtt a pápai követ már jelentette a Szentszéknek a végvárak felszereltsége körüli hiányosságokat és a kincstár megcsappanását.

Az eredménytelen külpolitika  

Érdemes a Corvin Mátyás halála (1490) és a mohácsi vész (1526) közt eltelt 36 esztendőt vizsgálnunk (érdekes hasonlat, hogy a rendszerváltás és az idei fergeteges áprilisi választás között ugyanannyi esztendő telt el). A dicső kor után viszonylag hamar és hirtelen következett be a nagy összeomlás. A trónviszály, valamint a Mátyás király által létrehozott zsoldoshadsereg, a fekete sereg feloszlatása „öncsonkító” súlyos hiba volt, amit éppen a saját hatalmuk és kapzsiságuk kielégítésére törekvő magyar vezetők idéztek elő, miközben a kincstári vagyont saját kasszájukba igyekeztek átjátszani. Eközben pedig későn vették tudomásul, hogy szétzihált országuk a törökök első számú célpontjává vált.

Pedig a 16. század elején a Magyar Királyság fontos szerepet töltött be a keresztény Európában. 

Ezt bizonyítja, hogy az Erdődön született Bakócz Tamás esztergomi érsek volt az 1513-as konklávé egyik komoly esélyese Szent Péter trónjára (fél évezreddel később Erdő Péter bíboros volt pápajelölt). A pápaválasztáson 18 olasz, három spanyol és egy-egy angol, francia, svájci és magyar bíboros vett részt, és végül a fiatal olasz bíborosok döntötték el a kérdést Giovanni de Medici, X. Leó pápa megválasztásával. A következő évben Bakócz Tamás apostoli legátusként keresztes sereget toborzott az Oszmán Birodalommal szemben a hadjáratot meghirdető pápai bulla alapján, ám az összegyűlt és elégedetlen jobbágyság fellázadt, ezzel kitört a Dózsa György-féle parasztháború, amely lángba borította az egész országot. Pokoli paraszttüzek a reformáció küszöbén, hogy bő évtizeddel később a katolikus főpapok Tomori Pál érsek-fővezérrel az élen a purgatóriumba való bebocsáttatásért esdekeljenek.

Minden népnek egyedi a történelme, a mienk is. Ráadásul a történelem a mindenkori politikai hatalom megítéltje és elítéltje, a széljárás és a szerencse tudatformáló eszköze. Nemcsak példaképekben, hanem árulókban is bővelkedik. Ellentmondásokban, szélsőséges megítélésekben, tévhitekben. Magyar ember számára még ma is negatív történelmi szereplő Tomori Pál, olyan nagy nevekkel együtt, mint Görgey Artúr vagy Horthy Miklós. Egyéniségüket a kor szülte eredménytelenséggel azonosítják, miközben egyiküket sem sikerült a „kiérdemelt” helyükre tenni, miközben más történelmekben olyan személyek kultusza dívik, akik odaátról bizonyára mosolyogva tekintenének le földi másaikra, saját szobraikra. A mohácsi vész nem a veszélyeztetett haza iránti teljes felelősséget és áldozatot vállaló Tomori Pálon múlott, hanem számunkra ismeretlen nevű kisemberek kapzsiságán és hozzá nem értésén. No meg a török túlerőn és harcászati szakértelmén, valamint a hozzá nem megfelelően igazodó európai viszonyuláson. 

Az 1521–26-os magyar–török háború kezdetekor a magyaroknak nem voltak képzett hadvezéreik, mert a hosszú béke elkényelmesítette őket. Tomori érsek, korábbi hadvezér szeretett hazája iránti kötelességből vállalta el a török elleni védekezés szervezőjének kijáró katonai vezető szerepet kalocsai főpapsága mellett. Ő aratta az egyetlen jelentős magyar győzelmet a szerémségi Rednek várát ostromló török sereg felett. Nem méltó hadvezéri alkalmatlansággal vádolni őt, hiszen ő maga is a rendszerszintű állami összeomlás, a belső megosztottság és a nyomasztó oszmán számbeli fölény áldozata lett, aki életét és érseki székét feláldozva, fegyverrel a kezében halt hősi halált a középkori magyar állam egyik utolsó védőbástyájaként. Kényszerből „választotta” a „mohácsi vesztőhelyet”, hiszen nagyobb hadjáratra nem gondolhatott, mert a magyar kincstár és a magyar főurak részéről csak nagyon kevés támogatást kapott. Tomori egyházmegyéje teljes jövedelmét a védekezésre fordította, és pápai támogatást is kapott, azonban a feladathoz mérten ez kevésnek bizonyult.  

(Folytatjuk)