Nagy László belső látásunkat, szabadságunkat gyógyítja

• 2024-12-16 16:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (50.)

Réten-mezőn bódorgó, s közben a paraszti munkából rendesen részt kapó parasztgyermek volt Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. júl. 14. – Budapest, 1978. jan. 30.), akit tizenegyedik életévében (1935 augusztusában) heveny osteomyelitis támadott meg. A magas lázzal járó baktériumi fertőzést, amely a lábakban csontvelő-gyulladást okozott, sajnos nem ismerték fel időben, így nem kezelték megfelelően. 

Betegségét nem ismerik fel, járógépet kap 

Az első orvos, akit pár nappal később hívtak ki, tífuszos hasmenést gyanított, izzasztást és vasbort írt fel. Tíz napig izzasztották, s amikor már majdnem kiszáradt a gyermek, apja kórházba vitte. „A pápai doktorok levágták volna a lábam” – írja visszaemlékezésében a költő (Nagy László: Életem; idézi Czeizel Endre: A magyar költő-géniusok sorsa, 2012, 451-453.). Autót szereznek, felviszik Budapestre a Verebély klinikára, ott a csontvelő-gyulladást felismerik, valamelyest gyógyítják. De nem antibiotikummal, bár a penicillint 1928-ban felfedezte Fleming… Amikor ismét beteg lesz, Pesten a Fővárosi Gyermekkórházban kétszer újra „kitisztítják”, „megvésik” a csontjait, az utolsó műtét után skarlátot kap, átviszik a Járványkórházba. Ekkortól fogva többet nem tud egyik lábára sem ráállni, járógépet kap… 

 Így indult Nagy László élete és a művészi pálya felé vezető útja. Az alsó végtagjaira megbénult fiú nem lehet hasznos a falusi gazdaságban, de a betegség miatti kimaradások után kitűnően tanul, leérettségizik, és előbb grafikát, majd rajzot tanul a képzőművészeti egyetemen, aztán írni és közölni kezd, átiratkozik magyar-szociológia-filozófia szakra, végül orosz szakon végez. Angol, orosz és bolgár költészetet fordít. Naponta fekvőtámaszokat végez, edzi magát, és kisportolt, kiegyensúlyozott, feltűnően izmos felsőtestű, különösen szép férfivá válik, Szécsi Margit költőnőt veszi feleségül, egy fiuk születik. 

Egészségét, melyet rokkantsága, érzékenysége és mániás-depressziós alkotói „hullámzásai” rongáltak, észszerű táplálkozással és a még el sem ismert, de általa már támogatott Béres-cseppek használatával védte. Józannak is mondható életvitelét eleinte gyakori gyomorpanaszai keserítik, aztán közben, ahogyan akkoriban szinte kötelező divat volt, egyre többet cigarettázik, és mivel éjjel-nappal az alkotás izgalmában ég, egyre több altatót használ, hogy pihenni tudjon… Ma már tudni véljük, hogy gyomorpanaszai mögött a csak 1983 óta ismeretes baktérium, a Helicobacter pylori állhatott. „Valami őrült mikroorganizmus lakik a gyomromban!” – jegyezte fel a költő 1975 márciusában. Korai halálát – pontosan vezetett naplójából és a kórbonctan alapján tudhatjuk – orvosilag borzasztóan elhanyagolt szíve koszorús ereinek a beszűkülése, és talán több, lábon kihordott szívtrombózis vagy/és infarktus okozta. Meghűlésnek tűnő rosszulléttel feküdt utolsó napjaiban, miközben orvost kellett volna hívni hozzá… „Orvost kéne hívni, jót, de ilyen nekünk nincs” – jegyezte fel, miközben világosan rögzítette, hogy mit érzett: éles kardszúrásszerű fájdalmat a gyomrától a bal válláig (Czeizel, 202, 453-455.).

Szépség és igazság 

Hogy történhetett mindez a korszak egyik legzseniálisabb költőjével, aki József Attila örökébe léphetett, kozmoszt és népi kultúrát ötvözött, s „fogai közt a szerelmet a túlsó partra átvinni” vállalkozott? Kérdezhetjük, de goromba választ csak a korszak maga adott, és túl gyakran. Ránk maradtak versei, oratóriumai, esszéi, műfordításai, az általa illusztrált gyönyörű kötetek, melyekben a szépség és igazság örök érvényű kimondása néha tudományos precizitással ejt ámulatba, s mindenkor az alkotókedv, a képek tágassága, bősége, játékossága és eredetisége révén nyűgöz le. Verseinek természet- és szépségittas, mindenkor életigenlő, gyöngyöző szószövete mögött ott leselkedik az éhezés, a nyomor, a fogságba cipelt férfiak nélkül maradt asszonyok fájdalma, a háború borzalmai, az egymás után többször elbukott haza kínja, az idő mindent felemésztő fenyegetése, a betegség és halál riadója. Láthatjuk a háborúban eltűnt férfiakat és a normális élet reményét felejteni nem tudó „meszelő gyászmenyecskéket”, nézhetjük a gyermekét egyedül váró szegény édesanya rajzolatát: 

„arany-gyerekkel hajló vemhes, 

a porban tömött zsákkal terhes

menyecske aprózgatva lépdel, 

urát elvitték napkeletre,

az élet le van öntve vérrel…” 

(Nagy László: Őszi jajgatás. Arccal a tengernek, Szépirodalmi Kiadó, 1966, 27.) 

Így ábrázolta az éhséget a fiatal költő:

„A tuskókon Isten keze 

kalácskát formál a holdból 

az éhező kisdedeknek, 

de csak a holdból, de csak a holdból.” 

(Elfogynak a fák. Arccal a tengernek, 30.)

„Tán öklömet is lenyelem,

ha ehetek végre, 

paprikával szórt kenyerem: 

hajnal vörössége.” 

(Hajnali kenyér. Arccal a tengernek, 56-57.) 

Nagy László képzelete megörökíti az őt magzatként testében, szíve alatt bordái pólyájában ringató, majd megszülni készülő édesanyját: 

„Anyám ül, mint egy óriás, 

gúzsba kötözve tart ölén, 

ott rúgkapálok, pántlikás, 

ütköző szarvú kis bölény.

Bontsd a bogot, mert meghalok…” (Anyám ül, mint egy óriás. Arccal a tengernek, 77.)

Szülői portrék 

A faluból városba költözött, de Nagy László a szeretet kötelékét nem feledte; lelkiismeretében szülei és a haza világa egyetlen közös belső képpé válik, és e súlyos kép naponta növekedve élete megszakadásáig arra kötelezi, hogy anyja parázsló szándékait „újítsa széppé, úgy „lehessen boldog” (Anyakép. Arccal a tengernek, 162-164.). A meglett felnőtt tudja, hogy saját sorsa önmagát „fogyasztja”, ha a „tündér-arcokkal dőzsölő mámor” messze szökik. „Dalolva szakadj meg”, biztatja önmagát – meglepő hasonlattal: 

„dolgozz 

biztosan s olyan hiún, 

akár a haszonra lefogott, 

zaklatott uránium.” 

(Tündér-arcokkal dőzsölő. Arccal a tengernek, 187-188.) 

Megrázó és akár egészségvédelmi figyelmeztető célzattal is „felhasználható” portrét rajzol az életharcokban meggyötört, az ak-

kori szokás szerint sokat cigarettázó édesapjáról: 

„Fölszáll a füst, de ő lehorgad […]

Levegő is csak úgy kell neki

ha átszívhatja dohány-parázson.

Nem oxigén az: forró számum, 

belső világát járja sikongva, 

nikotin hullik szerveire: 

sivatag sárga pora a lombra. 

Nikotin-ember, sóhajt, füstöl, 

így emésztődik esztendők óta

s hamvadva néz a néma földre, 

erre az öblös hamutartóra.” 

(Apám. Arccal a tengernek, 185-186.) 

Gyöngyvirág nyílik a kövezeten 

„Az életre nyúzottan is mosolygó” költő (Lássatok csodát. Arccal a tengernek, 197.) külső és belső tájai idővel elkomorodnak. A város címere (a Vérugató tündér ciklusból) élesedő részletekbe burkolt tiltakozás az elnyomás ellen, de egyben baljós jóslat is; „itt minden tiltakozik, / eljön a fekete katona.” Vadászok, sortüzek döreje, és vér: „iszonyatos / gyöngyvirág nyílik a kövezeten”. A nap helyett bárd, a félelem hideg verítéke, „fél a fű is”. A sötét látomásban vérben s penészben rühes árulók mosogatják ingüket, fekete glóriás karácsony, a falak négyszögében őrjítő cellamagány: ezek mind világos utalások 1956-ra. Aztán az Álomi beszédtől kezdődően a „puhulva pangó idő, a tébolyító csendes reménytelenség” szólamai következnek, a betegség jelei. Mégis, a kezelések ábrázolása közben a gyógyulás vágyképei szaporodnak fel a költő műveiben:

„mintha nem történt volna semmi 

s nem is kellene egymást enni […]

mintha nem történt volna semmi

se csoda se halál se szégyen

remény szopik a selymes fényben […]

semmi katonás villogás 

a végzet fűvel koronás

moha-labdává lett a téboly […]

szerveid siess rendbeszedni

mintha nem történt volna semmi” 

(Álomi beszédem. Arccal a tengernek, 224)

A Mindenség nem borul gyászba (Vállamon bárányos éggel. Arccal a tengernek, 228.), de a költő szíve „vaskérdőjellel besütve dobog”, felesége is beteg, a haza beteg: „nyüszítő, nyavalyás népség,/ betegek köztársasága” (Szerelmem, csonttörő élet. Arccal a tengernek, 247-248.). A versben sugárkezelés sejlik fel és kórház, ahol „a morfium ünnepélyét” várják (Vonítások. Arccal a tengernek, 250-251.). A megfeszített iramot, a sietve élést, az „árulók szutykát” rosszul bíró szív a költő alkonyait „vérpaddá” változtatja (Ha döng a föld. Arccal a tengernek, 266-267.). 

Az életkedv győzelme 

De „harsog a létezés: nem, nem, nem akar lenni halott!”. A vasárnap gyönyöre című barokkos költemény a gúzsba kötő szolgai vegetálással és betegséggel sújtó sors fölötti győzelemünnepet, az életkedv győzelmét fogalmazza meg. A munkahét vége mintegy újjászüli: élménnyel, pihenéssel és bizakodással tölti fel a falvak és városok sokféle, láncot, rácsot és kényszert viselő szorgos lakóit. Nagy László filmszerűen pörgeti le egy sokszorosan beteg, megrekesztett társadalom mindenféle tagjának hétvégi pillanatkockáit, hogy kifejezze, mennyire élni, gyógyulni, alkotni és szeretni akar elkínzott hazája és ő maga. A szociográfiai „énekmondó” mintha egy rendelő várótermében nézelődne, konkrét bajokkal, betegségtünetekkel indít, hiszen a vasárnapot mindenki úgy várja, mint a csodadoktort:

„Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik

hat napukat s magukat is, te szabad hetedik. 

Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki

nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani.

Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit, 

hova a korom, mint lepke petézte csillagait. 

Hozunk neked kalimpáló szívet és lehült vesét,

magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgü epét. 

Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát, 

mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát.” 

(A vasárnap gyönyöre. Arccal a tengernek, 277-284.) 

A vers harmincszor hosszabb, mint amennyit idéztünk belőle. A költő figyelme a végtelenre nyíló természet előterében sorban keresi fel a megfáradt emberek különféle hétvégi időtöltéseit. A vasárnapi örömepizódok színes-derűs forgataga kozmikus ünneppé fokozza a hétköznapok rabságából való szabadulás egyént és közösséget egyaránt újjá-

teremtő élményét. S ez a vasárnapélmény, mely a megtisztuláshoz hasonlít, egybeolvad az első hóhullás örömével. Nagy László költészete belső látásunkat, belső szabadságunkat gyógyítja.