Mármint az egészségügyi miniszteré, aki látván a valóságot, hogy sokan visszaélnek a betegszabadságra vonatkozó szabályokkal, gondolt egy merészet, és fércelt egy sürgősségi rendeletet, miszerint nem fizetik a betegszabadság első napját. Leöntötte egy kis eurószósszal, kijelentve, hogy a kontinens számos országában ugyanez dívik, de ami a lényeg, tisztán s őszintén beismerte, hogy az alárendeltségébe tartozó intézmények nem tudnak mit kezdeni ezzel a jelenséggel. És a mostanában divatos spórlás jeligéje alatt tett egy olyan intézkedést, ami a spórlásnak pont az ellenkezőjét támogatja. Szóval lehet, hogy van egy fiókra való diplomája ennek a politikusnak, de józan esze az bizony nem sok. A rendelet egyelőre jogi betegszabadságon van, mivel a nép ügyvédje alkotmánybírósági óvást emelt az ügyében, így végül a talárosok „rendelőjébe” került a döntés. Onnan remélhetőleg a szemétkosárba fog vándorolni, mert egyértelműen odavaló.
Ezt a performanszt látva, a kormányfőnek egy felmondólevelet illene írnia a miniszter számára. Elvégre, amikor a tárcavezető világosan kijelenti, hogy az illetékesek nem tudnak mit kezdeni a betegszabadság címén elművelt munkahelyi hiányzásokkal, akkor kellene keresni a helyére valakit, aki működésre bírja a rendszert, hogy az menjen betegszabadságra, aki beteg, és a szabályokkal visszaélőket büntessék meg, orvostól „páciensig”. Ezért kapnak fizetést, nem is kicsit.
Amiért meg páros lábbal érdemelné meg a kirúgást ez a tárcavezető, az a lódítás, amit az európai példálózással elkövet. Való igaz, hogy több európai országban is van hasonló, egy vagy több napos várakozási időszak, mielőtt az állami biztosító fizetni kezdene a betegszabadságoló páciensnek. Csakhogy ehhez azt is hozzá kellene tenni, hogy az illető országok többségében a munkavállalók ilyen jövedelemkiesését magánbiztosítások vagy szakszervezeti megállapodások útján kompenzálják, nálunk viszont ilyen védőháló nyomokban sincs, nem utolsósorban azért, mert a szakszervezetek a politikum farzsebében melegszenek. Az meg már csak hab a tortán, hogy olyan országok is vannak, ahol éppen megszüntetni készülnek az ilyen korlátozást, mivel leesett nekik a tantusz, hogy ha a munkavállaló inkább bemegy betegen dolgozni, hogy ne veszítsen a béréből, azzal a kollégái egészségét is kockáztatja, így az ilyen táppénzkorlátozásban több a potenciális kár, mint a haszon.
Amiért pedig egy Darwin-díjat is kellene adni távozáskor a miniszternek, az a rendszer „reformjának” az ötlete. Túl sok az egynapos betegszabadság, mert ipari mennyiségben szeretnek slégelni a hon munkavállalói. Ez csak azt lepheti meg ezen a tájon, aki most jött le a falvédőről. Erre mit talál ki a főilletékes? Ne fizessük az első napot, és vezessük be, hogy a táppénz növekedjen a betegszabadság hosszával. Elég egy mákszemnyi józan ész felmérni, hogy ez voltaképp nyílt felkérés a rendszerrel visszaélőknek arra, hogy ne egy-egy napot slégeljenek, hanem ha lehet egy hétnél is többet, mert az jobban fizet. Nem csodálkoznánk, ha ettől az ötlettől egyesek röhögőgörcs miatt szorulnának egynapos kényszerpihenőre.
