Csendben telt el a marosvásárhelyi fekete március évfordulója.
Csendben telt el a marosvásárhelyi fekete március évfordulója. Azt várná minden jóérzésű ember, hogy több mint negyedszázaddal a véres események után mindenki örül, hogy békében él egymás mellett a magyar és a román, és erősíteni kell a jó kapcsolatokat. Nagyjából így is van a hétköznapok szintjén. Az emberek élik megszokott életüket, nincs problémájuk a magyaroknak a románokkal, és fordítva. Így van ez jól.
És lehetne is jól, ha nem volnának politikusok, akiknek szinte lételeme a gyűlölet szítása. Megyénk egyik parlamenti képviselője, nem kell külön bemutatni, elég, ha megemlítjük, hogy utálja a magyar grófokat, a múlt héten – tehát pontosan az évfordulóra időzítve – Az etnikai autonómia mérgét terjesztik Marosvásárhelyen címmel olvasott fel politikai nyilatkozatot az alsóház plénumában.
Már a címből kiderül, hogy nem a békés egymás mellett élés erősítése volt a célja. A nyilatkozat visszamegy 1922-ig, és állítja, hogy már az akkori Magyar Párt politikai programjába belefoglalták: „ott, ahol nem valósítható meg a területi autonómia, közigazgatási autonómiát kell biztosítani”. Kijelentette: „a magyarok vezetői azóta is következetesen ezt a politikai célt követik”. Azt állította, hogy Észak-Erdélyben, a „gyűlöletes bécsi diktátumot” követően a románság „szörnyűséges etnikai pogrom áldozatává vált”. És a magyarellenes hangulatot fokozandó kijelentette, hogy „mártír” őseik a sírjukból átkozzák meg azokat, akik elfeledik „a gyűlölet genocídiumát”, amelyet a magyarok követtek el azok ellen, akiknek „egyetlen bűnük az volt, hogy románok voltak”.
Ezek után kitért a magyarság „kiváltságaira”, a Magyar Autonóm Tartományra, amely szerinte ugyancsak „kegyetlen tapasztalat volt” az itt élő románság számára, majd elért az „úgynevezett” Székelyföld autonómiájáig, amit nemes egyszerűséggel „nyelvi nacionalizmusnak” titulált, amelynek a célja szerinte az „enklávésítás”, a „szecesszionizmus”, és hogy a „székelység autonómiájának” megvalósítását az iskolákkal kezdték. Ami persze újabb alkalmat adott a szeparatizmus és hasonló kifejezések használatára, amivel piszkálhatta a románok kedélyét.
Véleménye szerint valójában a magyarok miatt „eltűnőfélben” levő székelyföldi románok szorulnának védelemre, csakhogy a román hatalom nem veszi komolyan a veszélyt. Így válhat Marosvásárhely egyre gyakoribb színhelyévé ezeknek „a szeparatista mérget terjesztő manővereknek”.
Ennyi nacionalizmust csak nagy-romániás politikusoktól tapasztaltunk a rendszerváltást követő években. A nyilatkozat túltesz akár a szomorú emlékű C.V. Tudor vagy párttársa, a volt kolozsvári bíró nacionalista kirohanásain is. Igazi nacionalista manőver, amely arra figyelmeztet, hogy nem szabad elfeledni azokat a véres márciusi napokat. Nem azért, hogy ellentétet szítsunk. Azért, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg.
