Muzsika kritikusi füllel

„A pokol tele van amatőr zenészekkel” – fakadt ki valamikor George Bernard Shaw.

A világhírű kritikus mindig szeretett meghökkentő, ám adott összefüggésben igaz és kemény véleményeket alkotni.

Shaw 1856-ban született Írország fővárosában, Dublinban. Szegényes családba születve, korán azon kezdte törni a fejét, hogyan lehetne anyagilag önállósodva könnyebb életet élni. Tizennégy évesen munkát vállalt, és beállt pénztárosnak. Még gyerek volt. Ilyen korban sokan még játszanak. Shaw azonban sokkal nagyobb játék előzményének tekintette a gyermekkori pénzkeresést. Célul tűzte ki, hogy Londonban irodalmat fog tanulni.

Alig költözött a brit fővárosba, rövid idő alatt öt regénnyel rukkolt elő – csak hogy gyakorolja az írást. Úgy tűnt, a regényírás nem az erőssége. Sebaj, ha nem lehetett megélni a regényekből, akkor valami más téma után kell néznie. Talán meglepő, de Shaw zenekritikusként vált ismertté, sőt mi több, híressé.

Már megint a zene? Igen, a manapság alábecsült, a másodlagosnak tekintett, a megmosolygott, a lelegyintett zene volt az a lehetőség, amely támasza lett a későbbi drámaírónak. A zenéhez való hozzáállás fintora továbbá, hogy alig vannak néhányan, akik tudnak arról, mennyire valósan és művelten alkotott véleményt a fiatal író a zenéről.

Tény, hogy Shaw igyekezett megmondani az igazat mindenről, ezért néha kemények voltak a kritikái. Annak érdekében, hogy ne fájjon annyira az irónia, kitalált egy receptet: „Ha meg akarod mondani az embereknek az igazat, előbb nevettesd meg őket, különben meggyilkolnak”. Nem csoda, hogy egy idő után oda jutott az epés megjegyzéseivel, hogy barátok nélkül maradt. Ezt a helyzetet is igyekezett humorosan megközelíteni, ugyanis – vegetáriánus életmódra térvén – kijelentette: „Az állatok a barátaim, és én nem eszem meg a barátaimat”. 

Shaw olyan zenekritikus volt, aki értett is a zenéhez, sőt hangszeren is játszott. A fúvósokat szemelte ki magának. Igaz, előadásokon sohasem szerepelt – bizonyára számított arra, hogy ha mégis fellépne, eléje tartanák valamelyik ledorongoló írását.

Hogy miért éppen a harsonát és a kürtöket próbálta ki Shaw? Csak találgathatunk. Humoros írásából azonban arra következtethetünk, hogy a játéktechnika szempontjából a kevésbé könnyen megtanulható hangszert vette kézbe. „Azt a levélírót, aki érdeklődik, van-e »néma kürt«, hasonlatosan a »néma zongorához«, amelyet a gyermekek tanításánál az ujjrend begyakorlására szoktak használni, megnyugtathatom: semmiféle ilyen szerkezetre nincsen szükség, mivel a közönséges vadászkürt a kezdő kezében jó hosszú ideig amúgy is néma marad. De amikor végre elkezd hangot adni, akkor sem tudja senki pontosan megjósolni, milyen hang is jön majd ki belőle. Még egy tapasztalt zenész is legfeljebb csak találgathatja, mi fog történni, ha belefúj. Láttam egy igen kiváló karmestert, aki teljesen tehetetlenül küzdötte át magát A bűvös vadász nyitánya első oldalán, anélkül, hogy részeges csuklásokon kívül bármely más hangot ki tudott volna csalni négy jeles kürtöséből. (…) Ami a fuvolát illeti, semmi kétségem, hogy sokkal hamarabb belefáradnak a tanulásba, mintsem hogy el tudnák játszani, az Ah, non giunge-t, akár variációk nélkül is. De a piszton félelmetes egy szerszám. Igen könnyen önelégültséget okoz. A piszton közönségessége gyógyíthatatlan. A legjobb esetben – pianissimo játszva Gounod mennyeien édes dallamait, vagy a Walkür első felvonásának kard motívumát – eléggé kellemes. Trombitaállásokban azonban egyszerűen elviselhetetlen. Még sincs tőle menekvés. (…) Egy kicsit elidőztem a pisztonnál, mert ifjúkoromban egy rokonom megajándékozott az akkor létező abszolúte legrégibb és legócskább pisztonnal. Ósdi, négyszögletes példány volt; bé-ben szólt, a-klapnival. Hangja páratlan volt; mesterem, kiváló londoni származású fúvós, egy ízben »pokoli jószágnak« nevezte, és nem túlzott. (…) Miután néhány hónapig ezzel a jeles szerszámmal hasogattam az eget, azt mondták nekem, hogy ha sokáig fújom, tönkre fogja tenni a hangomat (nyilván bosszúból, hogy az övé már tönkrement); erre – bár a hangom sem akkor, sem azóta nem ért annyit, hogy törődjem vele – trombitámat ott és azon nyomban, mint valami értékes ritkaságot, tanítómesteremnek ajándékoztam, és mindörökre felhagytam a trombitálással. Mesteremnek ez sehogy sem fért a fejébe, később azt mesélte rólam, hogy megbolondultam. Azt hiszem, hogy a réz hangszerek iránti hajlam örökletes. Apám a pozaun mértéktelen élvezésével tette tönkre a házi békét, nagybátyám évekig játszott ophikleiden, egész ügyesen és végül is önkezével vetett véget életének. Érzem már, hogy egy szép napon majd én is veszek magamnak egy pozaunt. A Találmányok Kiállításán láttam, hogy Rudall és Carte urak szerkesztettek egy dupla pozaunt, és őrült kísértést éreztem, hogy megvegyem…”

Shaw nem engedett a maga igazából. Amikor azt vetették a szemére, hogy túlzottan kemények a kritikái, azzal vigasztalta vádlóit, hogy örüljenek a véleménynek, mert ha még azt is leírta volna, amit „gyöngédségből” nem tett meg, akkor még sértőbb lenne. Ő kritizált másokat, de mások kritikáját úgy fogadta, hogy poént faragott belőlük. Amikor New Yorkban bemutatták a Vissza Matuzsálemhez című, iszonyatosan hosszú drámáját, az impresszárió táviratot küldött a szerzőnek, hogy le kellene rövidíteni a darabot, mert a hosszúsága miatt a nézők lekésik az utolsó vonatot. Shaw erre visszatáviratozott, és kijelentette, változtassák meg a menetrendet. Egy drámaírót pedig két mondattal képes volt porig alázni: „Maeterlinck az a színpadi szerző, akit nem lehet kifütyülni. Éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy senki sem tud egyszerre ásítani és fütyülni”. 

No de térjünk vissza a zenéhez, mégpedig a hallgatók sorába, és üljünk le a kritikus mellé, hogy ugyanazt tapasztaljuk, mint ő. A kritikákat olvasva szinte magunk előtt látjuk a hallgatók bosszantó viselkedését vagy éppen az előadók nevetséges megnyilvánulásait. Íme egy csokorral ezek közül is: „Semmi sem bosszant jobban egy hangversenyen, mint ha valaki üti mellettem a taktust. Az ilyen ember modern próféta, kinek kenti tűz lobog csontjaiban, úgyhogy – mint Jeremiás – a türelmetlenségtől nem tud nyugton megülni. Legtöbbször mégis kitart a hangverseny végéig. Nem látszik indokoltnak, hogy nagyon gyűlöljük, amiért azt teszi, amit a nagydob és a cintányér ugyanakkor – teljes helyeslésünk mellett – művel, de indokoltan vagy sem, cipőjének dobogása kimondhatatlanul idegesít és megzavar, bosszúszomjamat csak a káröröm oltja, amikor egy szinkópás futam kilöki a ritmusból, és elvéti a taktust. A koncerttermek ilyen »óraszerkezeteinek« néhány szörnyen destruktív válfaja is akad. Emlékszem egy tenoristára, aki azzal jelezte az ütemet, hogy fülcimpáit fel s alá ráncigálta. Aki már látott fülét mozgató cirkuszi bohócot, az tudja, hogy az ilyentől az ember háta nyomban libabőrös lesz. Képzeljék el, mit érezhettem, látva, amint valakinek a füle percenként száztizenhatot ráng valamelyik Verdi-opera gyors tételében. Ez az ember hosszú időre megrongálta idegrendszeremet, amikor egyszer jelenlétemben gyakorolta (egyébként sikertelenül) Ruiz igényes szerepét a Trubadúrból. Akadt azonban egy vetélytársa, aki még rajta is túltett: a szemével ütötte a taktust. Ismerik azt a díszórát, amelyben egy népies mintázatú ablakból öregember tekint ki, kezében pisztollyal, és ide-oda pislog betörők után, ahogy az óra ketyeg. Pontosan így tett ő is, és sohasem fogom elfelejteni, egész valóm mennyire borzongott ettől a rettenetes szemforgatástól. Úgy éreztem, hogy ha még egyszer ilyesmit látok, menten megbolondulok, és gyorsan elutaztam abból az országból, ahol ez történt (az illető nem volt angol), soha többé nem is tértem oda vissza”. 

A kritikus Shaw szerteágazó zenei műveltségéről tanúskodik, hogy nemcsak néhány hangszert ismert, hanem rengeteget olvasott az énektanulás témakörében is. A sok szakkönyv és a – szerinte – hibásan éneklő előadók produkcióján okulva, hosszú dörgedelmes írást kanyarított az énektanárokról. Ennek csattanóján jegyezte meg, „az volt a furcsa, hogy amikor az énektanárok tankönyveit olvastam, vagy velük beszélgettem, úgy láttam, hogy olyan hibákat bírálnak a legélesebben, amelyek éppen saját tanítványaik éneklésében mutatkoztak meg a legvilágosabban. Egyöntetűen állást foglaltak amellett, hogy az énekhangot a torok legkisebb erőltetése, összeszorítása nélkül, olyan egyenletes, nyugodt és tökéletesen kontrollált kilégzéssel kell képezni, hogy még az énekes ajkai elé tartott gyertyaláng se rezdüljön meg tőle. Ezután büszkén produkáltatták kedvenc növendéküket – ez többnyire egy leányzó volt –, aki, miután úgy megfeszítette állkapcsait és minden nyakizmát, mintha a gégéjével diót akarna törni, akkora szélvihart fújt ki tüdejéből, amekkora még egy szélmalmot is meghajtott volna, nemhogy egy gyertyalángot. Az eredmény általában az lett, hogy a háziorvosnak kellett közbelépnie, mikor már a növendék egészsége forgott kockán; és orvosi körökben rövidesen az a vélemény alakult ki, hogy az éneklés veszélyes mesterség, amely csak kivételesen robusztus tüdejű és szívű emberek számára ajánlatos. Biztosíthatok mindenkit, nem valami kellemes dolog olyan ifjú hölgy szomszédságában lakni, aki abból a nagyon is gyakori véletlenből kiindulva, hogy erős hangja van és képes dallamokat megtanulni, elhatározza, hogy primadonna lesz”. Az írás végén azonban ködös reményként megcsillogtatta Shaw azt az álmát, hogy egyszer a hallgatóság ízlése felnő annyira, hogy csak a szépen éneklő énekesek produkcióját fogadják el.

A hírnév nagy vonzerő. Az egyik színésznő egyszer nem akármilyen célzással nagy kéréssel állt a kritikus elé: „Vegyen el feleségül, mester. Képzelje, milyen sikerült gyerekünk lenne: az én szépségemet örökölné és az Ön eszét!” Shaw – aki állítólag nem nagyon kedvelte az ilyennemű hízelgéseket, nagy lélegzetet véve – s talán magát türtőztetve, nehogy sértő legyen –, részben öniróniával azt mondta, hogy „igen, igen, de mi lesz, ha az én szépségemet örökli, s az ön eszét?”

Shaw korában még nagy divatja volt a gépzongorának. Ez a csodás hangszer lyuggatott papírtekercsről adta elő a zeneműveket, meglepő pontossággal. Bár kritikus szemmel helyénvaló zenei előadásokon a gépi zenélés, Shaw epésen jegyzi meg, hogy a másod- és harmadrangú színházak jobban járnának, ha tehetségtelen előadók helyett gépzongorát használnának.

Tanulságos és szórakoztató is egyben Shaw a muzsikáról írott könyve, de azért nem árt, ha az olvasó rendelkezik némi tapasztalattal a „klasszikus” zene területén. Ahogy szemlélem a jelen alakulását, nagy sajnálkozva jegyzem meg – immár nem csak magamnak –, hogy sajna, egyre kevesebben leszek, akik élvezni is tudják majd ezt a könyvet. Ugyanakkor – mint a kritikus az éneklés módjáról – távoli reményem, hogy a jövőben mégis lesz, aki teljes mélységében megérti Shaw zenekritikáit.

A jó humor a hosszú élet titka – ez volt George Bernard Shaw titkos életreceptje is –, meg természetesen volt némi szerencséje is. 95 évet élt – bár sok esélye volt a rövidebb életre, ugyanis az első világháború alatt magát a háborús politikát kritizálta, mire Sir Herbert Asquith angol miniszterelnök kategorikusan kijelentette, hogy Shaw-t jó lenne mielőbb főbe lövetni. Szerencsére azonban a kritikus élete fölött nem a politikusok döntöttek, és 1950-ig még volt lehetősége szép és kevésbé magasztaló megjegyzéseket tenni.