Muzsika az egri csillagok lámpásánál (1.)

Ennek az írásnak is több címe lehetne, akár a legismertebb magyar történelmi regénynek, az Egri csillagoknak. „A patakban két gyerek fürdik” – ilyen képpel kezdődik a nagy regény, és az egyszerű mondatok csodálatos, filmszerű világba röpítik az olvasót. Úgy érezzük, mi is részesei vagyunk a közel fél évezrede játszódó eseménysornak.

Egy törött ablakon behunyorog a vörös félhold. Ezzel a képpel is kezdődhet egy író – és tegyük hozzá bátran –, zenész bemutatása. A hold, ez a virrasztó éjszakai őrszem, nagy titkok őrzője. Talán hosszabb ideig időzött égi sétáján, amikor különös árnyat látott lebegni Karádon, egy rozzant segédtanító szobájának törött ablaka mögött.

Leszállt a fény az égről, és benézett a kis résen. A félhomályban egy emberalak állt, a csendet egy hegedű ábrándozó melódiája tette romantikusan álmodozóvá. Már a hold is elfáradt, amikor a fiatalember, a kezdő tanító végre puha tokjába helyezte a hangszert.

Különös ember – állapította meg a hold. Érdemes máskor is figyelni reá. Úgy viselkedik, mintha élő regény lenne az élete. Ettől kezdve gyakori vendég volt a holdsugár a törött karádi ablakon. Lassan kitárulkozott egy ember élete. Minden nap egy kis részlet, vagy egy nagyobb. Érzések, emlékek, vágyak fogalmazódtak meg a vonó és a húrok találkozásakor.

A lopakodó holdra fölfigyeltek a csillagok is, és ők is pislogó szemmel lesték e legendás ember minden mozdulatát. Ki ez az ember? Honnan került a magyar kultúrának ebbe az eldugott zugába? Csak a csillagok, az egri csillagok a megmondói, ki volt az az emberi árnyalak a törött ablaküveg mögött... Kedves olvasó, ha most felnézel az égre, és elmerengsz az idő végtelenjében, a csillagok beszélni kezdenek, elmesélik a múlt rejtelmeinek angyali történetét.

1863. augusztus 3-án az agárdpusztai Ziegler Sándor Mihály családjában új élet jelentette a csodát. Kisgyerek született, és Gézának neveztetett – akár a magyarok nagy fejedelme. A csillagok összekacsintottak még Eger fölött is, mintha tudták volna a jövőt! Nem csoda, hiszen az ember úgy hiszi, a csillagokban minden meg van írva.

Már kisgyerekké cseperedett a kis Géza, amikor az édesapja egy igazi csörgős sarkantyúval lepte meg. A kis csizmák úgy feszítettek a fényes szerszámtól, mintha valódi huszár viselné őket. A kisfiú rendkívül örült az ajándékának, de hamar kedvét szegte, mert néhány lépés után fölbukott. Megbotlott a csörgő ékszerben. Még a hold is felnevetett az égen, amikor a gyerek dühtől fortyogva lefeszítette a sarkantyúkat a csizmákról, és messze hajította. Az édesapa nem tehetett mást,  újakat vásárolt. Meg kell azzal is tanulni a járást. Egy igazi magyar sarkantyús csizmában jár, és csengve-bongva járja a verbunkost.

Nosza, rajta, kicsi Géza, itt az ideje a tánctanulásnak! Kinyílt az ablak alatti kincsesláda, amibe csak apának volt szabad belenyúlnia, és dalra fakadt a hegedű vagy a fuvola. Mindkettőn tudott játszani Ziegler Sándor, de még a gitárt is úgy megcsiklandozta a nyakánál, hogy az is csupa verbunkos taktusra harmonizált. Szóval nem volt nyugalom többé! Fütyölt a fuvola, áriázott a hegedű, vagy éppen a gitár kacagta a ritmust a tánchoz. Gézának pedig táncolnia kellett, ahogyan húzták – ékesen, magyarul.

A kisfiú volt az apa büszkesége. Gyakran a kávéházba is magával vitte. Csak addig volt nyugalom, amíg Sándor úr fölemlegetett egy-egy édesbús emléket a szabadságharcról. Úgy tudott mesélni, hogy még a legszomorúbb történeteket is mosolyogva hallgatták barátai. Aztán a magyar bánatot magyar nótával fűszerezték, sőt az is megesett, hogy egy-egy könnycsepp is megcsillant a hős férfiak szeme sarkában. Végül verbunkosan kezdte ugráltatni a cigány a vonót. Sándor úr pedig intett a fiának, hogy szép magyarosan mutassa meg, milyen a virtus. Táncolt a kis legényke. Virtuóz volt a táncban, akár a kis Mozart a zongoránál. A felnőttek pedig helyeslően és elismerőleg bólogattak. Dicsérték Gézát és az apát, aki őt megtanította mindezekre.

Amint a csillogó szemű kisfiú annyira cseperedett, iskolába került. A híres sályi kántortanító, Malyáta Ignác lett a nevelője. Úgy beszéltek erről az emberről, hogy kitűnő orgonász és éneklész, aki hegedülni is tudott. Két évig tanította ez a kántortanító Gézát – 1870 és 1872 között. Akkor még a templomi énekek alkották az énekoktatás dallamait. Később aztán változott a világ. A régi vének némelyike megbotránkozva beszélt az elzüllött daltanításról. Egy bizonyos Sályi Anna néni azon sopánkodott, hogy „még a mi időnkbe’ nem vót, hogy azokat a báli nótákat, amikre ott táncolni szoktak, az iskolába’ is tanultuk vóna”. Géza tehát még az erkölcsileg nem kifogásolható időkben tanulta az éneket a sályi elemi iskolában.

Az édesapa táncos büszkesége jól haladt az elemi iskolában, mert kollégiumi továbbtanulást ajánlottak neki. Így került 1873-ban a sárospataki kollégiumba. Itt heti rendszerességgel tanították az éneket. A csillagok azonban más pályát rajzoltak a cseperedő legényke számára. Egy év után a Pesti Református Gimnáziumba került. Itt azonban, Géza legnagyobb bánatára, nem vették kellően komolyan az énektanítást. Szerencsére ezzel csak hasznára lehettek a fiúnak, mert minél inkább hiányzott, annál inkább áhította a muzsika tanulását. Az itt töltött három év csak a szomját gerjesztette, hogy később sokkal nagyobb odaadással és vággyal kezelje a hangszereket.