Muzeológia és költészet

A múzeumi kiállítások félhomályában vagy tompított fényében sok szép élményben lehet részünk, ha figyelmünket érzékenyen irányítjuk a részletek felé.

Az enyedi múzeum, előtérben a pálmakövülettel

A múzeumi kiállítások félhomályában vagy tompított fényében sok szép élményben lehet részünk, ha figyelmünket érzékenyen irányítjuk a részletek felé. Horatius Ars poetica (pp 343-344) c. írásában találjuk a múzeum fogalmát illetően a következőket: „Minden elismerés annak, aki összeköti a hasznosat a kellemessel, gyönyörködtetve és tanítva egy időben”. A természettudományi múzeumokban gyakran találunk szebbnél szebb, érdekes és értékes tárgyakat kiállítva, amelyek gyönyörködtetik a szemünket és ugyanakkor üzenetet közvetítenek. Azonban ritkán történik olyan eset, amikor a kiállított tárgy megihleti a költőt a múzsák segítségével.

A nagyenyedi Bethlen Kollégium több évszázados múzeumában (Raritatum et Rerum Naturalium Museum) az ásványtár teremben, egy patinás régi vitrinben, „a megkövesedett” félhomályban megpillantunk egy kiállított pálmakövületet (Sabal major, Felső krétakor, Gosan szekció, Herepey Károly professzor találta 1899-ben Erdélyben, Alvinc mellett a Kolc-patak torkolatának bal oldalán), amely csábítóan hívogat és vonja magára a figyelmet. Az évszázados légkörben a vitrinhez közeledve, kivehető a petrolkékesszürke, diszkrét színekben pompázó kövület, a levelek V alakú bordázata „kőbe vésve”, és mintha egy titokzatos kéz emelné ki a ködös múltból ezt a megkövesedett életmaradványt, amely kövület hatvanmillió évnyi hosszú hidat képez az elmúlt geológiai korok és a jelen között, összeköt a múlttal, tartja elénk fontos szemlélődés céljából, s mintha mondaná figyelmeztetésképpen:

„Íme, ilyen volt az élet 60 millió évvel ezelőtt. Ember! Jól vigyázz, hogy 60 millió év múlva is ilyen legyen! ”

Megfontolásra okot adó gondolatok jutnak eszünkbe ebben a különleges helyzetben, elmélkedésre sarkallnak. Rádöbbenünk, helyesebben mondva: rá kellene döbbennünk arra, hogy a Terra nevű bolygónkon – amelyen élünk mi, emberek – az élő állapot egy kiváltság – ebben a végtelen univerzumban hihetetlen mértékű ajándék. Ez a kivételes fontosságú tény végre el kellene jusson tudatunkig nekünk, embereknek. Nem elegendő megállapítani, hogy az emberi agy képes gondolkodni. Gyakorolni kell ezt a kivételes képességet! Mégpedig jól, korrekt módon. Hasonló módon szemlélhette az említett pálmakövületet az enyedi múzeumban egy évszázaddal ezelőtt a kollégium hajdani tanára, Jékely Lajos (1887-1967) magyar-francia irodalom szakos tanár, a majdani neves költő, művészi nevén Áprily Lajos: „magas, karcsú termetű, szelíd tekintetű férfi”, aki 17 éven keresztül tanított itt, és itt indult költői pályája is, itt vált költővé az enyedi csendben. A kollégiumban 1909-től kezdve magyar, német, görög irodalmat és francia nyelvet tanított, az önképzőkör vezetője, majd 1922-től a kollégium híres tudományos könyvtárának vezetője – könyvtárosa – volt. Enyedi tanári évei alatt sokféle megbízatást kapott, és mindig pontosan és figyelmesen, szeretettel tett eleget ezeknek a megbízatásoknak. Mindezek mellett gyönyörű, kellemes zenéjű verseket írt. A két világháború közötti romániai magyar irodalomnak jelentős költője volt. A költő a pálmakövület okozta varázslatot halk szavú versbe foglalta számunkra, a jövő számára Ma milyen szép vagy című versében. Íme a vers, amelyben oly érzékenyen fejezi ki a lét és a végtelen fogalmát: A vers megjelent az Enyedi Újságban annak idején, születésekor a XX. század elején. Dr. Sziládi Zoltán, a neves entomológus, a múzeum akkori vezetője nagy megtiszteltetésnek tartotta az eseményt, tanártársa, a költő felemelő gesztusát, a kövület létét irodalmi szintre való emelésével a szférák találkozásaként értékelte a tudomány és az irodalom ölelésében született verset. Ugyanakkor a költő tanártársának, Herepey Károlynak, a kollégium nyugalmazott, neves tudós professzorának tisztelgett tudományos munkássága elismeréseként. A cikket kiollózta és elhelyezte az ásványtár teremben, a vitrinben kiállított kövület mellé. Maga ez a tény, a kövület és az ihlet eredményeként született vers kiállítva egy helyen, különleges hatást gyakorolt az érzékeny szemlélőre fél évszázadon keresztül, mígnem a „szocialista humanizmus, a népek közötti barátság, testvériség, a kölcsönös tisztelet” és hasonló demagóg szólamok nevében, felső utasításra el kellett távolítani a verset a vitrinből (tudományos hibának minősítve a problémát). E sorok írója megőrizte a „politikailag üldözött”, viharvert és megsárgult papírlapot, ami tartalmazta azt a gutenbergi nyomdafesték-mennyiséget, amely kifejezte papíron „a Gondolatot”, az emberi érzékenységet, méltóságot, minőségi tenni akarást, azt a valamit, amit a politika minden igyekezete mellett sem tudott megakadályozni, és nem is fog tudni soha. Az izmusok jöttek, mentek, ugyanúgy a politikusok is jöttek, mentek és mennek, de a Vers túlélte mindezeket. Mert a gondolat, ugyanúgy, mint a méltóság vagy a barátság, a szellemben lakozik, a szellem pedig nem hal meg soha.

Lőrincz László