Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-04-17 13:16:48
A mellműtét után két héttel úgy tűnt, hogy az egyik vágás szépen gyógyul, a másik széle egyre vörösebb és duzzadtabb lett. Mivel a sebészorvos, akihez kötözésre jártam, közölte, hogy nem jár több betegszabadság, kénytelen voltam visszamenni dolgozni, azzal a kéréssel, hogy állapotomra való tekintettel kissé kíméletesebb munkára osszanak be. Pontosan az ellenkezője történt, sőt olyan megjegyzés is elhangzott, hogy kérjek további betegszabadságot, ha nem tudok vagy nem akarok helytállni. Napi két fájdalomcsillapítóval telt el a munkaidő, s amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, egy harmadik sebészorvoshoz fordultam. Kétórai várakozás után nagyon kedvesen fogadott, nem kérdezte, hogy ki operált, nem fűzött megjegyzéseket az állapotomhoz, echográffal megvizsgált, és megállapította, hogy a felgyülemlett váladék miatt duzzad a vágásom, majd másnap reggelre a műtőjébe rendelt, ahol egy nagy fecskendővel leszívta a folyadékgyülemet.
Megváltásnak éreztem, a feszítő fájdalom elmúlt, s abban reménykedtem, hogy immár a második seb is gyorsabban fog gyógyulni. Ezúttal valóban szívesen hálálkodtam, s azt éreztem, hogy csak a szellemi felépülésem van már hátra. A kórházi kibocsátóra felírták a telefonszámot, s az időpontot is, amikor a kiműtött csomók kórszövettani vizsgálatának az eredményéről érdeklődhetek. Az otthon nyújtotta kezdeti jó érzés elmúltával az éjszakákat a megemelt altatóadag ellenére is szinte végig ébren töltöttem, s mint egy játékvasút-állomáson, ahol felborult a rend, úgy zakatoltak, koccantak egymásnak fejemben a kétségek és az aggodalmak. Így telt el a harmadik hét is, s azon bosszankodtam: ha tudják, hogy mennyire elfoglaltak, miért nem szabnak hosszabb határidőt az eredmények közlésére? Választ a negyedik hét sem hozott, s az ötödiken, amikor már szinte telefonálni sem mertem, egy férfihang közölte, hogy nem találtak rákos sejteket a mintában. Óvatosan fogadtam a hírt, szinte nem mertem, nem tudtam örülni, hiszen akkorra már olyan idegállapotba kerültem, hogy egy lépésnyire lehettem a teljes összeomlástól. A hozzám közel állókkal telefonon közöltem az eredményt, abban reménykedve, hogy a megosztásával sikerül léket verni a hetek alatt reám kövült feszültség pattanásig kemény burkán. – Miért csinálsz ekkora dolgot egy mellműtétből, nekem négy operációm volt, és mindeniken túlestem – mondta lekicsinylően ismerősöm, aki megpróbált jobb kedvre deríteni. Nehezen vánszorgó hetek kellettek hozzá.
Az akkor történteket újra meg újra átgondolva nagyon szeretném, ha a munkájuknak megfelelő tisztes fizetésért dolgoznának ebben az országban is az orvosok és az egészségügyi személyzet, hogy az emberpróbáló pillanatokban a beteg minden idegszálával a felkészülésre, a gyógyulásra összpontosíthasson, s egyik fél se kerülhessen számára megalázó helyzetbe. De csak annak az orvosnak, nővérnek adnám a jómódhoz elegendő fizetést, akiben megvan a képesség és az akarat arra, hogy emberszámba vegye a beteget, felvilágosítsa, meghallgassa, utat nyitva a gyógyuláshoz vagy a valósággal való kíméletes szembenézéshez. Szeretném, ha kitalálnák azt a pontos módszert, ami lehetővé tenné, hogy mind kevesebb legyen azoknak a száma, akik visszaélnek a betegszabadság lehetőségével, s akik miatt folytonos megszorításokkal sújtanak másokat. Csak abban az esetben folyamodnék az egynapos beutalással járó sebészeti beavatkozásokhoz, ha ezt kifejezetten kéri a beteg, és az orvos is indokoltnak tartja. Eddigi tapasztalataim alapján a következmények ugyanis többe kerülnek, mint amit a frissen műtött beteg hazaküldése révén nyer a kórház, azzal a különbséggel, hogy a költségek máshol jelennek meg. És még oldalakon keresztül sorolhatnám a kissé naiv, mondhatni az illúziók körébe tartozó elképzeléseket, amelyek a jelenlegi megszorításoktól tele helyzetben fölöslegesnek tűnnek, hát abba is hagyom.
A sorozat végére érve köszönöm, hogy velem tartottak, s reménykedem abban, hogy aki hasonló helyzetbe kerül, valamit tanult ebből a tervezettnél hosszabbra nyúlt történetből.