Műtét (1. rész)
2013-01-16 14:07:15
- Bodolai Gyöngyi
Pizsamában mentem fel a lifttel a sebészetre. A ruhámat hazaküldtem a fiammal, aki elkísért, s mivel a frottírkabát a csomagom alján volt, kicsit fázósan tébláboltam az erdélyi nagyváros híres intézetének folyosóján. Rövid álldogálás után az ügyeletes nővér elvette a kórlapomat és a nyitott ajtajú kórteremre mutatott.
Pizsamában mentem fel a lifttel a sebészetre. A ruhámat hazaküldtem a fiammal, aki elkísért, s mivel a frottírkabát a csomagom alján volt, kicsit fázósan tébláboltam az erdélyi nagyváros híres intézetének folyosóján. Rövid álldogálás után az ügyeletes nővér elvette a kórlapomat és a nyitott ajtajú kórteremre mutatott. Az ajtó mögötti ágyon egy fiatalasszony sóhajtozott, őt már kora reggel megoperálták, s aggodalmasan tett-vett körülötte a férje. Később derült ki, hogy egy tengerparti városból jöttek, s kicsit irigyeltem, ahogy a nehéz percekben is együtt vannak. A másik ágyon egy középkorú, a mellette levőn egy szigorúan szomorú arcú asszony feküdt. A negyedik ágy az ablak alatt üres volt ugyan, de a vérpecsétes ágyneműt még nem húzták le a műbőrrel bevont matracról. Elnéztem, hogy a többi három ágyon kétféle a huzat. A frissen műtött asszony újnak tűnő világoszöldben feküdt, a másik két ágyon a mosásban, főzésben összement, színehagyott huzatokból kilógott a kék, viseltes gyapjúpokróc vége. Kint fehér köpenyesek valóságos hada sétált le s fel, s én végtelennek tűnő percekig álldogálva az aznap délelőttre előjegyzett műtétről gondolkoztam. Szólni szerettem volna a nővérszobában szolgálatot teljesítő asszisztensnőnek, de mintha a füléhez ragadt volna a telefon, rezzenéstelen arccal beszélt.
Az ablakhoz léptem, de a lecsupaszított novemberi kert agóniája sem volt a képzeletet megragadó látvány. Egyre idegesebben és türelmetlenebbül topogtam, mivel a folyosón, mintha vezényszóra történt volna, minden mozgás megszűnt, s becsukták a nővérszoba ajtaját is. A szomszédos ágyon fekvő középkorú nő kinyitotta a szemét, nézett egy darabig, majd hirtelen a folyosón elhaladó testes asszonyra mutatott: adjon neki öt lejt és kérjen már egy rendes ágyneműt. Nekünk már fel volt húzva ez a kopott, amikor az este megérkeztünk. Úgy tettem, ahogy tanácsolta, s néhány perc múlva ledőlhettem. El is szundítottam azonnal, mivel a szokásosnál korábban, étlen-szomjan kezdődött a nap. Nemsokára fülsiketítő csattanást hallottam, ágak karcolták az autóm ablakát, s éreztem, hogy a kétségbeesésemben berántott kézifék nem fog, megy velem irányíthatatlanul a kocsi, s már nem bánom, bármi történjék, csak megálljon végre. Amikor a betonhídnak nekiütköztem, már semmit sem hallottam, annyira könyörtelen, éles fájdalom hasított a mellkasomba és a hátamba. Sem a szülés, sem az epe- és vesegörcs, sem pedig az övsömör – bár az erős fájdalom különböző típusait jelentették – nem volt olyan, az egész lényemet görcsbe rántó, elviselhetetlen érzés, mint amit azután éreztem, ahogy a tehetetlenségi erőtől nekiestem a kormánynak. A balesetet, amelynek nyomán a mellemben az ütéstől a csomók keletkeztek, hónapokon át szinte mindennap újraálmodtam. Mély, erős hangra riadtam fel, s amint kinyitottam a szemem, egy fehér köpenyes férfi állt az ágyam mellett.
