A múlt jövője

Parányi kilátók, pavilonok, illetve a turisztikai szempontokat szolgáló és régészeti bázisként is működtethető mikházi faluközpont miniatűr látványa bűvöli el a látogatókat a marosvásárhelyi Rózsák terén lévő Néprajzi és Népművészeti Múzeumban.

Fotó: Vajda György

Parányi kilátók, pavilonok, illetve a turisztikai szempontokat szolgáló és régészeti bázisként is működtethető mikházi faluközpont miniatűr látványa bűvöli el a látogatókat a marosvásárhelyi Rózsák terén lévő Néprajzi és Népművészeti Múzeumban. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszéke hallgatóinak pályamunkáit felsorakoztató kiállítást – melynek előzményeiről és rendeltetéséről Pánczél Szilamér régész február 22-i lapszámunkban számolt be – tegnap délután nyitották meg a Maros Megyei Múzeum és a magyarországi tanintézet illetékeseinek jelenlétében. A budapesti diákok négyhetes terepgyakorlatának tapasztalataiból született tárlat első látogatóit Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója köszöntötte.

– Az itt látható makettek három helyszínhez, a római erődhöz, két mikházi parasztházhoz – a kántorlakhoz és a tanító házához –, illetve az erdőlibánfalvi őrtoronyhoz kapcsolódnak. A pályázatra beküldött munkák nem végleges tervek, de az ötletek nagy része megvalósítható – mondta az intézményvezető, aki a múzeum és a budapesti egyetem közötti gyümölcsöző együttműködésről is szólt, illetve azt is hangsúlyozta, hogy a Nyárád, illetve a Görgény völgye nincs turisztikai potenciáljának megfelelően kihasználva, és a hasonló kezdeményezések ebben – és ezáltal a helyi lakosság életszínvonalának javításában – nagy segítséget nyújthatnak.

Vasáros Zsolt dékánhelyettes, a budapesti egyetem Építészmérnöki Karának dékánhelyettese a terepgyakorlat, illetve az azt követő munka jelentőségét értékelte.

– Mindig nagyon fontos és tanulságos az, ha a diákjainkat szokatlan helyzetbe hozzuk. Fontos, hogy más kulturális és nyelvi környezetben is jól tájékozódjanak, és ezekért a tapasztalatokért hajlandók vagyunk 800 kilométert utazni, két hétig csorbalevest eszünk, és együtt élünk az illető közösséggel – mondta a dékánhelyettes. Vasáros Zsolt azt is kiemelte, hogy a kiállított munkák egy viszonylag rövid idő alatt lezajlott – pár hetes – terepgyakorlat, illetve az azt követő tervezőmunka eredményei, amelybe olyan diákok is bekapcsolódtak, akik nem vettek részt a nyári gyakorlaton.

– Leginkább a közös munkára helyezném a hangsúlyt, illetve azokra az uniós pályázati lehetőségekre, amelyekből gyümölcsöző szakmai és emberi kapcsolatok származnak – tette hozzá Vasáros Zsolt, majd a budapesti egyetem újonnan indult, a hallgatói és oktatói munkát dokumentálni kívánó folyóiratát ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe.

Gaul Cicelle egyetemi adjunktus elmondta, hogy a terepgyakorlat tapasztalataiból született tervrajzok és makettek úttörő munkának számítanak a tanszéken, ahol eddig inkább tudományos kutatáson alapuló, és kevésbé kreativitásra épülő alkotások születtek.

– Kiderült, hogy a diákok fontosnak tartják ezeket a megmérettetéseket. Elképzeléseiket egy nemzetközi zsűri előtt angolul kellett bemutatniuk, ezt követően pedig a kiállítás előkészítésében is lelkesen együttműködtek. Mikor gyermekként Erdélyben jártam, számomra ez egy mesés világnak tűnt tündérekkel, ördögökkel. Az itt látható alkotások is tele vannak ilyen történetekkel, a maketteken rejtélyes tornyokat, medvebarlangokat fedezhetünk fel – tette hozzá Gaul Cicelle.

A megnyitó Szélyes Ferencnek, a Csűrszínház Egyesület elnökének szavaival zárult.

– Amikor 11 évvel ezelőtt elkezdtük a csűrszínházasdit, nem gondoltam arra, hogy egyszer a múzeummal közös álmaink lesznek, és majd 70-80 külföldi diák ásókkal, lapátokkal végigvonul Mikházán. Remélem, hogy nyáron is találkozunk ezzel a csapattal, és bízom abban, hogy mindaz, amit itt látunk, az elkövetkezőkben meg is valósul, és teljes pompájában ott lesz a faluban.

Annak illusztrálására, hogy hogyan élték meg és gondolták tovább a budapesti diákok a Mikházán eltöltött heteket, álljon itt egy idézet a bemutató pavilonjaival II. díjat nyert Sági Gergelynek a folyóiratban A múlt jövője címmel közzétett soraiból: „Abban a helyzetben ugyanis, amikor az építmény az év 11 hónapjában magára hagyva áll a faluszéli kukoricásban, kiszolgáltatva az elemeknek vagy bármilyen más hatásnak, az egyetlen esélye arra, hogy ezt az időszakot túlélje, ha gazdája van. Ha a falusiak képesek azonosulni a falujuk határában álló kis építményekkel, képesek azokat befogadni (képletesen és szó szerint), a közösség képes őket a magáénak érezni és felelősséget vállalni értük, akkor a pavilonok valóban túlélhetik azt az időt, amire terveztettek.”