A mondanivaló a szerző maga

Az írás egyike a legdemokratikusabb foglalatosságoknak, az internetnek köszönhetően pedig ma már mindenki kipróbálhatja magát. Sosem volt ennyi „tollatlan tollforgatója”, vagyis billentyűzetsanyargató alkotója a világnak, mint manapság. Természetesen a fiatalok uralják a „terepet”, zsenidömping várható. Hol van már a proletkult idején olyannyira felkapott „munkás-paraszt írók” divatja, amely szintén hozott meglepetéseket, hiszen csak tájainkon is olyan (ős)tehetségek emelkedtek ki a pártiskolázott tömkelegből, mint a „három István”: Nagy István, Asztalos István vagy Horváth István…

Mégis-mégis, időnként jelentkezik egy-egy olyan szerző, aki (finoman fogalmazva) nem értelmiségi pályán keresi a kenyerét. A marosvásárhelyi Vár-lak vendégei közül két olyan alkotó is bemutatkozott, akiket a szó legnemesebb értelmében (de nem kimondottan a megjelenített valóság, a tematika szerint) munkás írónak ismerünk. Ilyen a költő Márton Károly és a prózaíró Szombatfalvi László. Mindkettejüknél céltudatos az önművelés, kellő kitartással párosul az örökös tanulás; rég túllépték a műkedvelői státus határait.

Kedei Zoltán és Bölöni Domokos meghívására március utolsó napján Szombatfalvi László (Marosvásárhely, 1961) volt a Vár-lak vendége. Az írás mesterségét a rövid műfajokban próbálja, célja mégis a nagyobb lélegzetű próza, a regény. Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattuk két írását. A jelen lévő irodalomkedvelők szerint a művészi előadásmód hatására a történet megélénkül, szinte „kivirul”: csüggünk a témán, hogyan hoz létre műkedvelőként egy festményt, amely majdhogynem remekmű lesz, egy kiváló bútor-asztalos mesterember… Vallomás című írásával sem vagyunk másként. Az idős Karcsi bácsi, látszólag egykedvűen, minden érzelem nélkül könnyít lelkén, amikor bevallja, hogyan vett elégtételt a háború idején aljasul meggyilkolt bátyja haláláért. Döbbenten hallgatjuk. Hasonló a hatás az Urna című kroki esetében. Szombatfalvi László remek „rendezésben” nyújtja át nekünk írásait, felvezeti a témát, „elvisz” bennünket, majd egy jól időzített „csavarral” visszahoz a jelenbe, oldva a drámaiságot. 

Kötetlen beszélgetéssel folytatódott a találkozó, a szerző figyelmesen és jó szívvel hallgatta az észrevételeket, a biztató, baráti tanácsokat, hogy bízzon önmagában, írásai szükségességében, merje kiírni magából a jelen témáit, ne csupán a múltba fordulás legyen a cél, hiszen a ma emberének a mai történések az igazán érdekesek. A szerző így vélekedik: „Érdekel – de nagyon – a mások véleménye, mert időnként elakadok, és jó, ha valaki irányt mutat… Van, hogy egy témát több változatban is feldolgozok, míg megtalálom a leginkább megfelelő megjelenítést… Az idő érleli az írót… de nem önmagában. Szerintem, ha az író nem tesz semmit közben, nem jut sokkal előbbre. Törekedni kell, s fontos, hogy az irány is helyes legyen… Az emberekre való hatás ma egy mesterség… A leleményesség az írónak is lehet jó barátja… Szavakkal közel hozni az olvasót nehéz. Ecsetelésre van szükség. Kerülendő a magyarázás, a túlírás…” 

Folyamatosan kutat, tanul, olvas és ír. Az írással kapcsolatos tanácsokat csokorba szedi, mint mondja, az „alapszabályokat” kartonlapokra írja, hogy folyamatosan szem előtt legyenek. Autodidakta. „Mikor nekiláttam ‘áskálni’ a prózaírással kapcsolatos szaktárban, bizonyos determinációkkal nem voltam eléggé tisztában. Csak később vándorolt az agyamba a továbbolvasás és még több példázat árán, hogy mi is rejtőzik mögöttük. Elsőnek említeném a legegyszerűbbet, de talán a legfontosabbat, a mondanivalót. Szerintem nem sok embernek van mondanivalója, és azoknak is csak ritkábban. A hétköznapokban inkább megbeszélünk valamit… A mondanivaló szerintem indulatból fakad. Onnan belülről. Indulat az is, ha valamit szépnek találunk, és el akarjuk mondani… Egy történetet, egy történést kell írjunk, attól a ponttól, ahol beindul a történet, addig a pontig, ahol bezárul a történet (és mindenki hazamegy).

Kezdőktől, mint amilyen jómagam is vagyok, sokszor olvasok karcolatokat, amiknek nincs mondanivalója. Vagy legalábbis én nem találom. Persze majd’ mindenhez hozzá lehet tenni egy ‘mondanivalót’… Lehet, tévúton járok, szerintem a széppróza egy köntös, ami tanulható, egy-két mondat után felismerhető. A mondanivaló az maga az író, a személye. És a kettő együtt az irodalmi alkotás, a mesterség.” 

Szombatfalvi László saját blogot vezet, írásaival a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti internetes lap „hasábjain” is találkozhatunk. És írjon is Szombatfalvi László, mert jó úton halad! 

Doszlop Lídia