2020. augusztus 13., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Régi történet

Szent Péter beszélget az Úrral.

– Sok baj van az emberekkel, Uram! El vannak kanászosodva, rájuk férne egy kis büntetés. 

– Mekkorára gondolsz? Vegyük el tőlük Mozartot? 

– Á, az túl sok lenne, de mit szólnál egy világháborúhoz? 

– Legyen! 

És lőn. Történt mindez 1913-ban. (A 2019-es döntésükről nincsenek híreink, csak sejtéseink…) 

Az emberiség pedig nem tanult a fenyítésből, noha az első világháború után érkezett egy még több áldozatot szedő járvány – a spanyolnátha –, amely évekig ritkította a népeket. 

Azóta újabb figyelmeztetéseket kapott a glóbusz népe, most egy apró jelre emlékeztetnék, amely a nukleáris fegyverek szörnyűségeit juttatta a mozirajongók eszébe. (Mivel a csúcspolitika képviselői nem járnak moziba, ők továbbra is atomháborúról ábrándoznak. Vesd össze Samuel Cohen mondásával: „a tömegpusztító fegyverek közül a neutronbomba a leghumánusabb”. Ő csak tudja, mert ő fejlesztette ki. Ennek a bombának a hatását így foglalta össze a korabeli vicc: ha kiteszünk egy veder, egy hordó vagy egy ciszterna vodkát a moszkvai Vörös térre, az percek alatt eltűnik onnan; ha ledobják a neutronbombát, akkor hiába ér bokáig a vodka a téren, nem lesz, aki megigya.) 

1967-ben készült egy angol–amerikai–görög film: The Day the Fish Came Out; A nap, amikor megjöttek a halak. Az alkotók szerint sci-fi vígjátékot láttunk. Valóban könnyed volt (Francis Lai zenéjére egy új táncot is roptak a part menti kocsmákat megtöltő fiatalok), de a film vége keményen ellenpontozta az önfeledt szórakozást.

Vegyük sorjában: egy katonai repülőgép bajba kerül egy görög sziget fölött, a pilóták kiugranak, s a gép titkos szállítmánya is ejtőernyővel érkezik meg a sziget egy lakatlan részére. Az egyik katonát Tom Courtenay alakította (ő volt akkoriban az angol új hullám – a ’lázadó fiatalok’ – sokat foglalkoztatott színésze), leveti az egyenruháját, és egy szál gatyában elindul, hogy valahogy megmentse a szállítmányt, és értesítse a főnökeit a veszélyről. Ugyanis a ládában atomfegyverek gyártásához szükséges hasadóanyag (pl. dúsított urán) van, olyan ügyesen becsomagolva, hogy ahhoz hozzá sem férhet az egyszerű halandó. A ládát egy pásztor találja meg, s minden gondja, hogy a benne remélt kincset kipiszkálja. A néző azért aggódik, hogy ne tudjon hozzáférni, mert annak végzetes következményei lesznek; a békeharc folyományaként hallottunk már valamit az atomfegyverekről és a sugárveszélyről. A cselekmény – az említett kettő mellett – más szálakon is halad, már nem tudok mindent felidézni (Candice Bergenre viszont muszáj emlékezni), a lényeg, hogy a pásztor végül kipiszkálja a halált hozó – teniszlabda nagyságú – golyókat, s a felesége egypárat bedobál a városi vízhálózat medencéjébe. A bogyók pedig elindulnak, hogy ellássák a forgatókönyvben rögzített feladatukat. Közben civil ruhás katonai felderítők is megjelentek, akiknek az lenne a dolguk, hogy megelőzzék a bajt. A bulizó tömegben olyanok is vannak, akik pontosan tudják, milyen jelei lehetnek annak, ha a sugárzó labdák kiszabadulnak az acélládából: például döglött halakat sodor partra a víz. 

Az utolsó pár másodperc története: esti buli a parton, megy a zene, az ifjak táncolnak, a beavatott fiúk egy része iszonyodva rohan a partra: döglött halakat löcsbötöl a víz a parti fövenyen. A tánc és a zene még megy, valahol megszólal egy hangszóró: Attention, please! – ezt háromszor mondja, közben a zárókép összezsugorodik és a ’végtelenben’ egy fényes foltba préselődik. – Ez volt az üzenet: „Kérem, vigyázzanak!” Nem vigyáztak. Sem akkor, sem most.


Rebeka olvasata 

„A magyar egészségügyi ellátórendszer mostanra felkészült arra, hogy akár betegek tömegeit is ellássa.” Ez állt a közleményben, de Rebekán a ’konyhai’ szemüvege volt, és így olvasta: „A magyar egészségügyi ellátórendszer mostanra felkészült arra, hogy akár betegek tömegeit is elássa.” Berohant a szobába az olvasószemüvegéért, ismét elolvasta, majd nagyot szusszant: – Uff, ezt megúszták! 


Józsika kedvenc töltögetése 

A nagy ballonból literes üvegekbe töltögeti a bort. Rájött, hogy időtöltésnek sem rossz. Neki bejött a karantén: időt és bort egyszerre tud töltögetni. Már fogytán a bora, s azon spekulál: mi lesz, ha nem lesz.


Együttélés 

„Együtt kell élnünk a vírusfertőzés gondolatával” – mondják a szakértők. Mivel ez a veszély mindenkire egyformán nehezedik, hát valahogy majd hozzászokunk. Már csak azért is, mert nem lehet kibújni alóla. Ennél nagyobb traumák is érhetik az embert, itt van például Sunci esete: 19 évig, 7 hónapig és 12 napig kellett egy fedél alatt élnie az anyósával. Kibújhatott volna a teher alól, de nem tette. Kivárta, amíg lejár. A haveri körben köztudott volt, hogy Suncinak minden sebtében legurított fél deci köményes megkeseredik a szájában. Nem ivott többet, mert azt megérezték volna otthon, ezért mindig csupán ezzel a gyűszűnyi gyomorgyógyszerrel ápolta a bélését, közel húsz évig… Még elgondolni is borzongató. 


Gréta fohászai

Az első jeleket gyermekkorában tapasztalta, de nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Később feledésbe merült a dolog, s csak a 33. életévét betöltve döbbent rá, hogy a szavaiban varázslatos erő rejlik. Aztán megtanulta, hogy keveset beszéljen, mert ’sohasem lehet tudni’. Két évvel ezelőtt meglátogatta a öregotthonban őrizgetett pótnagypapáját, aki őt sétáltatta, amikor kicsike volt. Samu bácsi nem volt beteg, csak nagyon öreg és gyengécske. Ennek ellenére el tudta magát látni, kijárt a városba, tízkor megkávézott a főtéren, egy órára mindig visszament, megebédelt, majd szundikált egy keveset. Délután römiztek egyet a szomszédokkal, este megnézte a híreket, keresztrejtvényt fejtett, majd lefeküdt. Egy kicsit unta is ezt a mindennapos semmittevést, de elvolt vele, mint befőtt a kamrában. Amikor Gréta meglátogatta, akkor elpanaszolta neki, hogy belefáradt az egészbe: „Annyit kértem a Jóistent, hogy szólítson már magához, de nincs foganatja…” „Ne búsuljon, Samu bácsi, majd én is imádkozom…” 

Sikerrel. Aznap éjjel Samu bácsi úgy elaludt, hogy reggel már nem ébredt föl. 

Gréta Budapesten járt a tavaly nyáron, a belvárosban lakott, egy régi bérházban. Ismerjük: döndülő nagykapu, körfolyosók, visszhangos lépcsőház. A házban valami húsz lakás lehetett, s abból hatot bulizó turistáknak adtak ki. Amíg Gréta ott volt, három-öt naponként lecserélődött az egész bagázs, de az újak is pont azt tették, akár a régiek. Nappal józanodtak, este kimentek az éjszakába, hajnalban haza: kapudöngetés, gajdolás, üvegdobálás. Stabil éjjeli program. Talán a negyedik éjjel történt, hogy amikor beleunt ebbe a rajcsúrozásba, akkor megeresztett egy, a bulizók gonosz szokásait illető fohászt, amelyben az „ültetek volna otthon” formula is benne volt. Reggel átgondolta az éjszakáját; emlékezett rá, hogy a nyaktörést nem húzta rájuk, ezért nem aggódott nagyon. Az idén márciusban – a turizmus globális leállása után – jutott eszébe ez a tavalyi emlék. Egy darabig frászolt, hogy kiderül: ő okozta a balhét, aztán – hallva a Kínából érkező vadállatos teóriákat – elhessegette magától a felelősség árnyékát. De azért megfogadta: ezután jobban vigyáz a szájára… 

 

Hagyaték, örökrész, juss 

A tavaly úgy gondoltam: ideje volna átfésülni a hagyatékomat. Rövid számolás: ha hetente ötven ív jegyzetpapírt tudnék kivinni a lakásból, akkor talán egy év alatt elérhetném, hogy fél köbméterrel több levegőm legyen. Az utódaimnak pedig kevesebb gondot hagynék örökül. 

A hagyatékok sorsa változó. Józan Nagy János így vélekedett a témáról: „jobban megemlegetnek, ha nem vagyont, hanem negyvenezer lejt tartozást hagysz hátra”. A hagyatékokról Lóri barátom tudna sokat mesélni, a lomtalanító szakember, aki több alkalommal is kisegített ilyen-olyan takarítások alkalmával. Jól emlékszik az első keményebb hurcolkodásra, amikor egy háromszobás blokklakást kellett kiürítenie „ettől a faltól, addig a falig”. Jó állapotú politúros bútor (háló, nappali, gyerekszoba), konyha- és kamracucc, tévé, mosógép, hűtőszekrény, tíz zsák ruha, három kosár ágynemű, négyszáz könyv – amit egy család harminc év alatt lassan összehord, azt ő egy délután összepakolta és a szemétdombra vitte. Az első ilyen eset megmaradt a fejében, a többit már szám szerint sem tudja.

Hordtam én is eleget (pl. könyveket az ószerre), már ’84-től, amikor a város népe kezdett Magyarországra költözni. Teherautót rakodtam kalákában – nem egyet. A szüleink hagyatékát is nekem kellett likvidálnom, meg az apósomékét. A szomorúságon kívül a tanulsággal maradtam: minél kevesebb lomot hagyjál magad után. Ennek jegyében fogant meg bennem a takarítás gondolata…

Ámde! A tengerentúl történt meg, hogy az illetékesek egy hadügyi levéltár felszámolásáról döntöttek. De a katonai logika megtorpedózta a dolgot, ugyanis az intézkedés végén ott állt az utasítás: „megsemmisítés előtt minden aktát két példányban le kell másolni”. Valahogy így jártam én is a céduláimmal: nem a régieket irtom, hanem az újakat írom (né, te, még rímel is). Talán ez a dilemma is hozzájárult ahhoz, hogy nekifogjak a Mörfi naplójának. Így talán még más is elolvassa, s kacag egyet rajta. Ha én kivonulok, akkor „nincs senki más, ’ki a helyedre léphet” – énekli Koncz Zsuzsa Bódi László szövegét. Dehhhogy nem! Csak aki utánam jön, az lomnak tekinti az egészet, és hívja majd Lórit: ezt az öt zsák papírt ki lehet vinni a dombra. 

Itt van egy semmi kis ötlet, amit gyorsan idemásolok, aztán eldobom a papírt: „Majd, ha megérdemlem, akkor engem is megkeres majd a Híres Emberek Magazinja, és egy bájos hölgy nekem szegezi a kérdést: »mire kíváncsi, mit szeretne tudni?« Nem tétováznék: »arra, hogy mi lett a Dékány András-köteteimmel«.” – Jó, akkor ez a cetli mehet a kosárba.

Kamaszkorom kedves olvasmányai közé soroltam Dékány András három matrózregényét, amelyek úgy eltűntek, mint a többi ’fontostalan’ dolog az életemből. Mi maradt helyettük – egy új magyar szó: a fontostalan. Fattyúnak számít, mert melléknévhez nem kapcsolunk fosztóképzőt (kivétel a magyartalan*), de mégis fölvehető a szótárba, mert érthető és sokatmondó. Ha a helytelen és a kedvetlen mintájára azt mondanám: fonttalan, akkor kérdő szemmel néznének rám: mit akar ez mondani? – Jó lesz ez így! Vagy megszokják, vagy kidobják az öt zsák papírral. 

* Nyelvészeti adalék az utóbbi feljegyzéshez

Nyafitól kaptam kedvet a nyelvészkedésre (ez a név a naplóm 4. számú folytatásában szerepelt), majd szólni fog, ha valamit rosszul magyarázok. Tehát: a ’magyar’ szó melléknévként és főnévként is működik, de az is elfordulhat, hogy sem ez, sem az: ha a dolgozó földműves ’lenge magyarban’ jön ki az ámbitusra, az nem melléknév vagy főnév, hanem gatya. A fennebb említett ’magyartalan’ pedig nyilván a főnév magyarhoz kapcsolt toldalékkal lett melléknév. (Ezt csak a magam megnyugtatására írtam le…)

A Tinta Könyvkiadó meggyszínű kézikönyve (Magyar szókincstár) a kedvenceim közé tartozik. A ’fontos’ szónál harmincegy szinonimát és mindössze öt antonimát sorol föl: másodlagos, lényegtelen, jelentéktelen (’fontos személy’ esetében: ismeretlen, névtelen). Az ötből négy fosztóképzős (’-talan, -telen’); csak a ’másodlagos’ nem, de az is egy toldalékos ’építmény’ (manzárd és huszártorony: másod + lag + os). Na de mármost, ha a ’fontos’ ellentéte a ’lényegtelen’, akkor a ’lényeges’ ellentéte miért ne lehetne ’fontostalan’? A fosztóképzőt átteszem az egyik szó végéről a másikra, s az antonima jellege változatlanul megmarad. Igazam van-e? – kérdezné Besenyő Pista bácsi, aki hasonló szinten szokott érvelni, mint én az imént. 

Marosvásárhely, 2020. május 31.