Mörfi naplója (6.)

• 2020-06-02 14:58:53

• Kuszálik Péter

Korábban írtam 

 Milyen jó is az, ha az ember rendben tartja a dolgait – könnyedén megtalálja azt, amit keres. Mondjam úgy: már az első helyen (merthogy Murphy nagyapám szerint „az ember mindig az utolsó helyen találja meg azt, amit keres”). 

 Tegnap este azon spekuláltam, hogy valami olvasmányos anyagot kellene összehoznom a közelgő évfordulóra, reggelre pedig már azt is tudtam, hogy honnan szedjem elő. 

 Az időben közelebbi könyvemből átvett idézettel kezdem, ebből megértheti a kedves olvasó, hogy miként is készülnek az én könyveim. A Hosszú úton című kötetem 2013-ban jelent meg. Tizennégy fejezetből áll, épp annyi, ahány stáció van a kálvárián. Az első fejezetben felidéztem a Veress Zoltánnal való kapcsolatomat és azt, miként is született meg az a könyv, ami a Veress család kiadójánál – a stockholmi Erdélyi Könyv Egyletnél (EKE) – jelent meg, s épp tizenkilenc évvel ezelőtt volt a bemutatója Budapesten (2001. május 25.). 

 Veress Zoltán – és a felesége, Telegdi Magda – 1985-ben politikai menedékjogot kapott Svédországban, s mivel erdélyi magyar írástudók voltak, alapítottak egy könyvkiadót, amely évenként csupán egyetlen címet hozott ki, ez volt az Erdély kövei sorozat. Zoltánnal kolozsvári ifjúkorom idején barátkoztam össze, sok kellemes emléket őrzök róla. 

 No lássuk csak, miket írtam a 2001-es kötetem ’gyártási titkairól’ – röviddel a Zoltán halála után. 

 (Részlet a Hosszú úton című kötetemből) 

 A kilencvenes évek derekán az Erdély kövei sorozat hozott össze ismét minket. 

 1995 szeptemberétől az Aranka György Alapítvány adminisztrátora, pecsétőre, kifutója és szakácsa voltam – végre szerkesztőségi munkatárs lehettem. Az alapítvány fő tevékenysége a Látó című irodalmi folyóirat támogatása és író-olvasó találkozók szervezése volt. 

 2000 tavaszán cseng a telefon, Veress Zoltán faxot küldene Svédországból. Talán meg sem lepődött, hogy én vettem fel a kagylót, helyénvalónak találta, hogy egy irodalmi lap környékén bukkant rám. Az a kérése: tegyük be az EKE felhívását a lapba, egy ’erdélyi regény’ kiadásához keresnek kéziratot. A hirdetés le is jött, csend. Két hónap múlva felhív: hogy állok a kézirattal? – Nehogy má’ én írjak erdélyi regényt, van itt egy csomó fölkent író, mi van azokkal? – Fogjál csak neki, úgy látom, van benned annyi mondanivaló, hogy összehozd. 

 Eljutott hozzá az 1996-ban kiadott Mörfi, volt abban néhány írás, amelyek már ’vitték a dugót’, ennek alapján mondhatta azt, amit mondott. Ráadásul azt is kiderítette, hogy Erdélyben alig van visszhangja a pályázatnak, az írók csak legyintettek, amikor elolvasták a hirdetést.

 Nekidőltem, megírtam. Menet közben elküldözgettem egy-egy fejezetet, véleményezte, igazítgatott rajta. Ezt vagy azt húzzam meg, mert terjengős. Határidőre adjam le a kolozsvári címre, a többit meglátjuk. 

 Regényt írni nem tudok – erről hivatalos vélemény is született később. 

 Párbeszédek komponálása, jellemek fejlődése, szereplők konfliktusai, elképzelt helyszínek – á, nem az én kenyerem. Meg aztán az erdélyi lét annyi közvetlen témát ad, hogy kár és vétek lenne valami központi magra rakosgatni a kitalációs rétegeket, s úgy simogatni gömbölyűre. 

 A ’nem az én asztalom’ alapkonfliktus viszont remekül megfelel indításnak. Aszongya: Bill leveleket írogat az Erdélyből elszármazott Jeney Kálmánnak, mesél mindenfélét, s közben – hat-nyolc sorban, elszórva három-négy alkalommal – azt is elmondja, hogy a pályázatnak, amiről Kálmán említést tett, ő nem tud megfelelni. Közben elmeséli az életét, meg azt is, hogy szerinte mitől lesz olyan sajátságos hangulatú az ún. erdélyi regény. Az EKE könyveit a nyugati diaszpóra olvassa, tehát az érdekli őket, mi történt itthon, s az is, mi változott meg a gengszterváltás óta. Ami egy-egy levélbe belefér. Ismerős helyszínek, emberek, események. Legyen olvasmányos, érdekelje az olvasókat, s legyen benne maréknyi humor meg irónia, ugye hogy nem nagy dolog. 

 Jó, összejött a szöveg. Tizenegy levélben dumácskák, a tizenkettedik csupán néhány sor: Kedves Kálmán, meggyőztél, holnap nekifogok a regénynek. A tizenegy fejezet az oroszlán, a tizenkettedik a farkán a bojt. Azt hittem, minden rendben, amíg az egyik ártatlan olvasóm rákérdezett: s hol van a regény? Most tetszett befejezni – válaszoltam. 

 Határidő lejártáig két kézirat érkezett. A kolozsvári zsűri azt mondta: az enyém nem nyerhet, mert nem regény. A stockholmi zsűri döntése: igaz, hogy nem regény, de nekünk Bill levelei tetszenek jobban. Így jelent meg a Leveleskönyv, 2001-ben. 

 (…és benne az a személyes hangú levél, amelyik az ’erdélyi regény’ sajátságait sorolja – az én meglátásom szerint.) 

 (Részlet a Leveleskönyv című kötetemből) 

 Ha az ’erdélyi regény’ alaptípusát kellene meghatároznom – szerencsére nem bízzák rám az ilyesmit –, Tamási Áron Ábelét ajánlanám. Az Új magyar irodalmi lexikon is valami hasonlót mond: „a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje”. A könyv az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg 1932-ben, s így kezdődött: „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.” A népi demokrácia – azaz a cenzúra uralkodása – idején kiadott változat a következőképpen kezdődik: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.” Semmiség az egész, mondhatná egy angol irodalmár, akinek fogalma sincs arról, hogy ezzel a vehemens mozdulattal nem egy összetett mondat felét húzták ki, hanem a regény méregfogát. Mert – szerintem – nem attól erdélyi az Ábel, mert megtalálható benne a furfangos székely legény, a hargitai fenyőerdő, a borvízkút meg a háziszőttes humor, mert akkor Színi Lajos bá’ anekdotáinak összkiadását is erdélyi „regénynek” nevezhetnénk, hanem attól az alaphangtól, amit az első mondatban olyan szabatosan és könnyedén leütött Tamási. 

 Mert az egész (Trianon utáni!) erdélyi irodalom azon alapszik, attól lesz olyan jellegzetes, hogy „a románok kézhez vettek minket”. Feltételezem, hogy a kolozsvári bölcsészkaron ezt nemcsak a Te idődben, hanem ma is másképp tanítják, de nem vitatkozom velük, mert ők a szakemberek, én csak segédfogalmazó-aspiráns vagyok. Mert minden ezután született jó regényben ott van az „új gazda”, a Román Hatalom, amelyet Tamásinál az oly nagyszerűen megformált álnok csendőr képvisel. A későbbi művekben: különböző alakokban és ruhákban, jól elrejtve a sorok közé. 

 Érdekes ennek a pár szónak az értelme és a sorsa – „a románok kézhez vettek minket”. Nincs benne egy jelző sem, nem dicsér, nem méltat és nem méltatlankodik, nem panaszkodik és nem káromol. Csupán megállapít egy tényt. Rögzíti a valóságot. Van ugyan benne egy alig hallható „ami aztán betette nekünk az ajtót” felhang, amiért is a jó fülű cenzor száműzte ezt a négy szót. Azért kellett kihúznia, hogy ez a (fel)hang ne csengjen hamisan a Népek testvérisége című kórusműben. Holott a kórusmű hangszerelése volt hamis. Mert az erdélyi népek testvérisége csak Móricka meghatározásában értelmezhető valós értékén: „Az ember a barátait megválogatja, a testvérét pedig készen kapja”. 

 Könnyen lehet népek barátságáról, testvériségről, toleranciáról és egyéb szépen hangzó elméleti ügyekről csillogó szónoklatokat tartani, azonban a gyakorlat még mindig a káini indulatok mentén halad. Ez pedig a bibliai idők óta kiirthatatlan az emberből. Ha már kiirthatatlan, akkor egyesek legalább kiírják magukból…

 (Egy 2018-as pályamunka részletei) 

 A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete riportpályázatot hirdetett Magyarok a román nemzetállamban címmel. A Károly bácsi – a lényeglátó c. írásom a 4. helyen végzett; tudomásom szerint egyedül ez a pályamunka jelent meg a sajtóban (Hargita Népe, 2019. febr. 20.; Háromszék, febr. 23.). Az írásban M. G. meséli el az élete fontosabb fordulóit – annyit, amennyi egy hosszabb cikkbe belefér. Néhány bekezdést emelnék át ide. Nem ’ünnepi köszöntő’, csupán emlékeztető és tanulság. Ajánlom szeretettel. 

 *

 Apámtól két szakma alapjait, meg egy egészséges életelvet sajátítottam el: légy békében önmagaddal, mert csak magadra számíthatsz. Hihetetlenül nyugodt ember volt, sok időt töltött a nevelésünkkel. Amikor értelmessé és megbízhatóvá cseperedtünk, akkor a családi programba a történelemórát is fölvette. Most is emlékszem az egyik ilyen együttlétünkre: „Már volt időtök megszokni, hogy idegen nyelvű környezetben élünk. Ez nem mindig volt így, s ha isten is úgy akarja, nem is fog így maradni. Nem hintem el bennetek a remény magvait, mert fölösleges lenne azzal töltenetek az időt, hogy valamilyen változásra várjatok. Figyeljetek a saját dolgaitokra, mert a világ úgyis arra megy, amerre akar. Időnként jön egy-egy felfordulás, és akkor ide-oda tologatják a határokat, az emberek pedig hajlamosak depresszióba esni az ilyen apróságok miatt.” 

 Illusztrációként néhány verset olvasott föl Reményik Sándortól, aki a húszas években írta meg a remény verseit. Emlékszem, az egyikben azt írta a költő: „leszek szú, idegen fában”. Szép szimbólum, de bennem nincs ekkora elszánás. Úgy gondolta, hogy a fa meggyengítésén ügyködik, én – apám tanítása szerint – az időre bízom a megoldást. Reményik a Mohács után című versében – 1926-ban írta, a mohácsi vész évfordulójára – a „százötven éves éj” rémét emlegette: „S ki éjben születik majd, mit csináljon? / Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, / S a sírba is reménysugárral szálljon, / Ha könnyel sózott kenyerét megette. / Mert változnak a csillagok felette.” Megtanultam, hogy ne vágyakozzam elérhetetlen dolgok után, s ne akarjam megváltoztatni azt, amihez nincs erőm vagy tehetségem. 

 *

 A történészek véleménye személyenként és koronként változik, én úgy vélem, a kisebbségek számára az 1920–45 közötti évek voltak a leggyötrőbbek. Beke György említette valahol, hogy Petru Groza – a húszas években már befolyásos politikus – saját kezűleg tépte le a csíki megyefőnök ajtajáról a felírást, miszerint „csak románul szabad beszélni”. Az ötvenes években Groza bátyánknak egy másik arcát is megismerhettük. A politikus a saját érdekei mentén rendezi az ország sorsát, nem a kisebbség vágyai szerint. Újabb bizonyítéka az édesapám mondásának: a boldogulás útján csupán magadra számíthatsz. 

 Két írástudót említek a húszas évekből, az ő példájukat kevesen követték. Amikor ők jöttek vissza Erdélybe, akkor a vándorlás iránya épp fordított volt. (…) Kós Károly úgy vélte: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten”, s hazajött. Benedek Elek is visszatelepedett Kisbaconba, de neki csak nyolc évig tartott a kisebbségi lét, mert 1929-ben elhalálozott. 

 *

 Összegyűjtött cikkeit pár éve adták ki Csíkszeredában. Lényeglátására vall, hogy könyvkiadásban gondolkozott, tekintve, hogy a magyar szó élteti a magyar nemzetet. Az Erdélyi Szépmíves Céh megalapítása és vezetése fölért egy győztes csatával. A kisebbségbe szorult magyarság sorsa ugyanis folytonos harcot jelentett: a beolvadás elleni küzdelem során önmaga lustaságát kellett legyőznie minden magyarnak, tekintve, hogy megmaradásunk az anyanyelv ápolásától függ.

 Károly bácsi nevéhez fűződik egy másik, jelentős fegyvertény is, a Kiáltó szó című kiáltvány megszövegezése, amelyben megmutatta a Trianon utáni általános kétségbeesésből kivezető utat. – Itt van, olvasd: „Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok. 

 Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az. 

 Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”

 Azóta is dolgozunk. Apáink elismerték Károly bácsi igazát, és szóbeli örökségként ránk hagyták a lényeget: a kisebbségi lét kényszerítő körülményként működik, mert nem tűri a tétlenkedést, nem enged ellustulni. (…) 

 Igaz ugyan, hogy Trianon után kisebbségi sors lett az osztályrészünk, de ez nem ok a csüggedésre. Az a nemzedék, amelyik ezt nem tudta feldolgozni, az már a Házsongárdi temetőben várja a boldog feltámadást. 

 Már az én generációm sem tartotta istencsapásának a kisebbségi létet, mert úgy tűnik: az utódállamokba szorult magyarság – relatíve! – Erdélyben van a legjobb helyzetben. A többségiek mindig kitalálnak valamit, amivel bosszantsanak, de nem kell odafigyelni. Nemde a soros miniszterelnöknek is távoznia kellett Bukarestből – tíz-tizenöt hónappal korábban –, mert gonoszul szólt a kisebbségiekről, nem beszélve a szeptemberi iskolakezdésre időzített tréfáról, amikor a román nyelvű oktatást akarták – úgymond – megreformálni. Két hónap múlva repült az oktatásügyi miniszter is. Hátha Bukarestben lejegyzik a tanulságot, és máskor jobban megfontolják: politizálni akarnak-e vagy oktatni. 

 Én már kifelé megyek, guggolva is kibírom azt a pár évet vagy hónapot. A lányom úgy gondolta, hogy jobb az anyaországban. Nem szóltam bele, ez már az ő élete. Nem látom értelmét a kivándorlásnak, bárhová mész, ’gyüttment’ leszel. (…) 

 Marosvásárhely, 2020. május 25.