Unokánk, A. napok óta ismét ezzel a kérdéssel gyötör. Mindenért Hans Christian Andersen dán illető a felelős, aki egy hableányról szóló mesét írt több mint százötven évvel ezelőtt…
Unokánk, A. napok óta ismét ezzel a kérdéssel gyötör. Mindenért Hans Christian Andersen dán illető a felelős, aki egy hableányról szóló mesét írt több mint százötven évvel ezelőtt, s ebből többek között világhírnév lett, meg az a kis bronzszobrocska Koppenhága partjainál, ami magának a dán fővárosnak a szimbóluma. (Rendkívül sok afgán és nigériai menekült is csak ennek látása okán kerekedett fel a poros sivatagból és a szúrós dzsungelből, eredt útnak, dacolva ezer veszéllyel és száz kilométeres kerítésekkel.)
A címben feltett kérdésre nincs adekvát válasz. Miként nem tudjuk, mit is esznek az angyalok, szeráfok, krampuszok és ideák és más természetfeletti lények, ugyanúgy ebben a kérdésben is vaskos tudatlanságra vagyunk ítélve. A legegyszerűbb válasz, ami hirtelen az eszünkbe jutott, az a tejszín, illetve a tejszínhab. Azután a habos torta, habos kávé… egyszóval mindenféle nyalánkság. Olyan étkek, amelyeknek túlzott fogyasztásától óvni kell már most zsenge korban a gyereket, mert a későbbiek folyamán hájas és tohonya felnőtt válhat belőle. Miként azt is látjuk a tévében – ez még A.-nak is feltűnt –, hogy a magyar gyermekétkeztetési program keretében elvonják a sótartót az iskolai éttermek asztali készletéből, ételéből. (Hogy lesz így sava-borsa az életnek?)
Valaki a családból a kérdezősködést azzal vágja el, hogy a hableányok napi menüjét hallal egészítik ki. A. tiltakozik, valami rendes ételre gondol, mondja, például olyan, hogy kolbász vagy „tejeföl”, ami a kedvencei közé tartozik a laskafélékkel együtt. Nem kell a gyermeklélektan tudorának lenni, hogy kitaláld e tiltakozás mögött azt az egyszerű tényt, hogy alig fogyasztunk halat. A családban távol és közel senki sem horgászik – kivéve az internet végtelen tengerein történő merítőhálós információhalászatot –, étrendünkben, bár minden táplálkozástani traktátus, jóindulatú/szigorú dietetikus a halat javallja, nem szerepelnek az uszonyosok. Ennek nincs semmi különösebb oka. Régen, a szocializmus éveiben halkonzervekkel már telítődtünk, meg aztán a Maros már régóta szegény halban, nincs, talán soha nem is volt Vásárhelyen halpiac. Igaz, hogy ott vannak a nagyáruházak, szupermarketek jeges medencéi, sőt olyik étteremben is lehet rendelni tengeri menüt. Ha külföldön vagyunk, akkor megesik, hogy az ismerős, rokon herkentyűvacsorára invitál, ami enyhe borzadállyal tölt el, de nem utasíthatjuk vissza. Egyedül Baján esik jól a halászlé, ahogyan M.K. főzi, de az évente egyszer esik meg, vagy ha idehaza főzik tömegesen városnapokon, midőn a bajaiak nálunk vendégeskednek. Mikor aztán felfedjük derék testvérvárosi barátaink előtt a ritkás halevés titkát, fejcsóválva próbálnak jobb belátásra bírni. (Mentségünkre: főztünk már halászlevet néhány évvel ezelőtt a Téka udvarán.)
Itt állok közel hetven évemmel, nincs Andersen-meséskönyvem, mert nem adnak ki, csak olyan giccses rajzokkal tömött vékony füzeteket, amilyeneket a könyvvásáron gyakran látni, de ami meghitt olvasásra, véleményem szerint, aligha alkalmas. Az enyém valahol az évek során eltűnt, azóta is keresem antikváriumokban a hatvanas évek elején kiadott teljes Andersen-mesegyűjteményt, szóval itt állok télvíz idején, és…
A rejtélyt csak bonyolítja az a tény, hogy leányunokánk előbb tanító- vagy óvónő szeretett volna lenni, de azóta sokkal reálisabb foglalkozások felé fordult az életpálya-modellezés során: táncosnő vagy hableány lesz, ha felnő.
És akkor itt a kardinális kérdés: mit is esznek a hableányok?
