2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Folyatás a november 17-i lapszámunkból)

– Gloria in excelsis Deo! – Dicsőség mennyben az Istennek!

– Megkérem, Claryssa, bármennyire is megbotránkoztató önnek ez a történet, hagyjon fel az áhítatos keresztvetésekkel, ugyanis számomra életem legszebb és legboldogabb időszakáról lesz szó!

Peter Abélard kitűnő tanár volt. Elképesztő tudása és műveltsége rendkívül jó pedagógiai érzékkel társult. Hamar felismerte, hogy tanítványa sem mindennapi tehetség. Így hát a teológiában, filozófiában és a művészetekben is jártas Heloysa méltó vitapartnerévé vált a neves tanárnak. Az órák sosem teltek unalmasan: az ókor nagy klasszikusainak versei, az evangéliumok és a filozófusok munkái mindig ott hevertek a tanulóasztalon, és mindezeket Abélard zseniális ügyességgel fűzte össze egyetlen előadási témává.


Edmund Blair Leighton: Abélard és tanítványa, Heloysa (1882)



A jó tanítvány még jobb tanárrá képezte Abélardt, és ez az egyetemi előadásain is meglátszott. Értekezletei után a diákság döbbent csodálkozással tekintett az utolérhetetlen tanárra. És hogy a tanulás változatos legyen, Abélard gyakran egy-egy dallal szórakoztatta hallgatóit. Énekei szárnyra keltek az ifjúság ajkain, és futótűzként terjedtek országszerte. A zenélni tudó diákok hamar együttesbe szerveződtek, és úgy zengték a szebbnél szebb melódiákat. Az együttes hamar nevet is adott a művészi csoportosulásnak: ők voltak a goliárdok. Ez a név egy szójáték: a gula szó torkot, nyelőcsövet jelentett, és ezt kötötték össze az Abélard nevének végével. Tény, hogy az éhes diákcsapat nem elhanyagolható étvággyal és – tegyük hozzá – ivási képességgel rendelkezett. Még címert is rajzoltak maguknak, melyről le nem maradhatott volna a kanál és a villa, jelezvén, hogy meghívójuknak kötelessége gondoskodni a muzsikusok ellátásáról is. Ezek a goliárdok voltak Abélard dalainak a terjesztői. Az énekek leginkább szerelemről, boldogságról és vidám életről szóltak.

Az egyik magánórán Abélard egy vadonatúj dalt vitt Heloysának. A lány elbűvölten hallgatta az éneket, ami szerzőjének költői és zeneszerzői képességeiről árulkodott – és nem mellékesen lángoló szerelemről szólt. A dal után Heloysa ragyogó tekintettel ismerte el a mű kitűnő voltát. Arca pedig viruló rózsaként árulkodott arról, hogy ez a dal többet jelentett neki, mint egyszerű iskolapélda.

Attól a naptól kezdve minden lecke egy dallal kezdődött, és minél szebb volt a dal, annál tovább tartott az értekezlet. Egyre gyakoribbá vált, hogy délutántól késő estig, sőt az éjszakába is kitolódtak a kurzusok. Az órák alatt az idő észrevétlenül telt. Fulbert kanonok néha be-benyitott a könyvtárba, és nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az új tanár lelkiismeretes oktatója Heloysának, mert inkább a tudománnyal törődik, mint a múló idővel.

Egy másik alkalommal újabb dallal kezdődött a lecke. Rózsáról és áhított boldogságról szólt az ének. Ezt követően Vergilius művészete került a könyvtár asztalára, és abban is megjelent a rózsa:

„Kit Thaumas szüze így serkent rózsás ajakával:

Turnus, amit ha kívánsz, örök életű sem mer ígérni,

Senki, ma ím az idők forgása megadja magától.” (Vergilius: Aeneis, Kilencedik ének)

– Ma minden rózsás? – nevetett föl Heloysa.

– Igen, valóban. De tudja, kedves Heloysa, hogy a rózsa nem csupán hervadó virág?

– Mi más lenne?

– A keresztények számára rózsában azonosítja magát az Isten. Hajdan az égő rózsabokorból szólt Mózesnek a Létező, Aki Van. Aki Istent követi, tűzben égő, de el nem enyésző rózsa. Ezért az elménkben ott él a hit rózsája. De vannak titkolt rózsáink is, ezek is tűzben égnek… – és ekkor Abélard tekintete lángra lobbantotta tanítványa rejtegetett rózsafáját.

A néma csendet és a szemek csillogó társalgását Fulbert megjelenése szakította félbe. Heloysa lángoló arccal és zavart meglepetéssel tekintett nagybácsijára. A kanonoknak azonnal feltűnt ez a szokatlan arcpirulás.

– Mit tehet a tanár, ha a tanítvány elmulasztja a kijelölt irodalom alapos tanulmányozását, és emiatt sérül a kurzus hatékonysága? – állt Fulbert elé tettetett dühtől vörösödő arccal Abélard.

– A mesternek jogában áll akár atyai eszközökkel is büntetni a restséget – fakadt ki Fulbert.

– Heloysa, addig nem térhet nyugovóra, míg meg nem fejti a tüske szimbolikáját a keresztény rózsajelképek között! És ne reménykedjen, addig el nem mozdulok innen, míg tökéletes választ nem ad! Megértette? – és összevonta a szemöldökét az oktató.

Néma bólintás és lesütött tekintet volt a válasz. Fulbert helyeselte a pedagógiai módszert, és mélységes megnyugvással hagyta vezekelni unkahúgát.

– Gloria in excelsis Deo! Minő ravasz filozófus ön, Abélard! – suttogta Heloysa mosolyogva, amikor a távolság csendjébe enyésztek a kanonok léptei.

– Nos, megfejtette Ön a tüske szimbólumát a rózsák között?

– Ó, igen, az imént itt állt előttünk… – mondta sejtelmesen a tanítvány, és tágra nyitott szemekkel várta, hogy mestere elfogadja-e a választ.

– Bár kevés köze van a Szentíráshoz, a felelet kitűnő! – nevette el magát a tanár, és megfogta tanítványa kezét.

Heloysa nem ellenkezett. Szabadon maradt kezével a vergiliusi idézetet vonta a mécses közelébe, és annak utolsó sorára bökött: „…ma ím az idők forgása megadja magától”. Abélard értette a célzást, gyöngéden átkarolta tanítványát, és megízlelték a rózsamézet…

– Gloria in excelsis Deo! Most már nyugovóra térhet! – búcsúzott Abélard rózsaarcú tanítványtól, amikor feleszméltek az idő felgyorsult múlására.

– Dicsőség a magasságban Istennek! – szólt tündöklő arccal Heloysa Claryssához eme gyönyörű emlékek felelevenítése után.

– Mindörökké. Ámen! – válaszolta zavartan Claryssa.

 (Folytatjuk)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató