Mise a rózsáért – Agnus Dei (Isten Báránya)
2023-03-01 16:00:00
- Szilágyi Mihály
(Folytatás a február 16-i számból)
– A védelmezőm elment, vagy inkább elűzték. Magamra maradtam a kétségeimmel, a képzeletemmel és azokkal szemben, akik azt remélték, hogy az erkölcs nagy szószólója nem lévén közöttük, megkörnyékezhetnek, és megkaparinthatnak maguknak. Tudja, Claryssa, még mindig fiatal voltam és – Isten akaratából – szép.
– Miből gondolja, Heloysa, hogy önre prédaként tekintettek?
– Claryssa, ön miként vélekedne arról, hogy egy rangos egyházi ember Abélard egykori szerelmes dalait dúdolta előttem? Más szerzetesek meg egyszerűen megjegyezték, hogy ilyen szép nőnek kár a kolostorban hervadnia. De volt, aki azt kérdezte, nem szeretnék-e inkább szabadon élni.
– Bántották is?
– Ahogy teltek az évek Abélard távozása után, gúnyosan a szemembe mondták, hogy ő nem érdemel ekkora hűséget, ha még egy levelet sem ír nekem. Tudták, ez fáj a legjobban. Bár megegyeztünk, hogy nem tartunk semmiféle kapcsolatot, mégis állandóan azt reméltem, jelet ad magáról.
Hosszú évek teltek el, de Heloysa semmi hírt nem hallott férjéről. Bár reménykedett, de szíve mélyén már gyászolni kezdte kedvesét. Mígnem egy nap megjelent valaki a Saint Denis kolostorban, és átadott egy vaskos papírköteget Heloysának. Azt is hozzátette, hogy egy bizonyos Philintusnak íródott. Az első mondattól Heloysa összerezzent: „Szülőhelyem Le Pallet Nantes-tól mintegy nyolc mérföldnyire keletre fekszik”.
– Minden ismerős volt, Claryssa! Az írásban Abélard felém nyújtott kezét éreztem, a vallomás pedig ismerős volt!
– Levelet kapott?
Heloysa sosem tudta meg, ki volt az a bizonyos Philintus. Lehetett akár Abélard képzeletbeli beszélgetőtársa is. Ha így volt, végtelenül magányos lehetett. Heloysa elrejtette az írást, de érzelmeinek nem parancsolhatott. Arca kipirult, és boldogság sugárzott tekintetéből. Össze is súgtak a rendtársai a háta mögött. Türelmetlenné vált. A szabadidőt várta, hogy elvonulhasson a levél olvasására.
Este a completorium (a nap utolsó imaórája) után cellájába zárkózott, és egy gyertya fényénél mohón belevetette magát az olvasásba. Még félig sem sikerült elolvasnia a terjedelmes iratot, mire a gyertya emlékké olvadt, és lehunyta lángszemét. Azon az éjjelen Heloysa elméjében vad zuhatagként harsogott a múlt. Fülében csengtek Abélard énekei. Álmatlanul becsukott szemei előtt őrülten kergetőztek az emlékképek.
Nem volt mit tennie, meg kellett várnia a másnap estét, hogy ismét gyertyához jusson, és olvashasson. A napi imaórák után utolsóként vonult ki a kolostor kápolnájából, és magával vitt néhány gyertyát is. Azon az éjjelen feltárult előtte az ismeretlen múlt.
Miután Abélard elhagyta a Paraclitust, messze vidékre vándorolt, ahol még a hírét sem hallották. Bretagne-ban a vannes-i püspökség Saint-Gildas-de-Rhuis kolostorába került, ahol éppen érkezése után nem sokkal meghalt az apát. A kolostor lakói és a tartomány ura is jóváhagyta, hogy Abélard legyen a rend vezetője. Addig azonban nem tölthette be tisztségét, míg egykori apátja és szerzetestársai bele nem egyeztek. Azok persze mindent jóváhagytak, csak végképp megszabaduljanak Abélardtól.
Alig foglalta el hivatalát, Abélard azzal szembesült, hogy a kolostor és az egész vidék elképesztően gyalázatos életet él. „Biztosan tudtam, hogy ha megkísérlem őket rábírni a regulák betartására, nem leszek hosszú életű; ha viszont nem követek el minden tőlem telhetőt, bűnrészessé válok.” Heloysát csak az mentette meg a végső kétségbeeséstől, hogy nem ez volt a levél utolsó mondata.
Abélard közellenséggé vált a kolostor falain belül és kívül is. Eleinte fenyegették, de később csak a véletleneken múlott, hogy életben maradt. Egy alkalommal az oltáriszentség által próbálták megmérgezni, mérget öntve a kehelybe. Ha kilépett kolostorának falai közül, azzal kellett szembesülnie, hogy bérgyilkosok állják el az útját. Amikor néhány szerzetessel elutazott, hogy meglátogassa Bretagne grófját, aki Abélard szülőföldjén, Nantes tartományban betegeskedett, a véletlenen múlott, hogy nem lett merénylet áldozata. Az történt ugyanis, hogy testvérének házában szállt meg, de a vele lévő szerzetesek közül valaki megmérgezte az ételt. Mivel ő nem kóstolta meg azonnal, a vele utazó szerzetesek egyike, aki nem tudott az összeesküvésről, evett, és azon nyomban meghalt. A merénylő erre elmenekült a helyszínről. Miután visszatért a kolostorba, azt kellett tapasztalnia, hogy a szerzetesek egyáltalán nem hallgatnak a szavára, és amikor ezt szóvá tette, kardot szegeztek a torkának. Csak úgy sikerült elmenekülnie, hogy tartva a támadásoktól, folyamatos testedzést végzett, így erőnlétének köszönhetően kiszabadult fenyegetői gyűrűjéből.
– Látja, Claryssa, ilyen sors jut azoknak, akik Isten Bárányának ösvényére lépnek! „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. (…) Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd.” (János 15:19-20)
