Csütörtöki kimenő
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel nekünk iskoláskorunkban, amikor már tűrhetően fogalmaztunk, de még elég naivak és hiszékenyek, avagy vakok voltunk. Tehát a tanító néni vagy már tanár bácsi és/vagy néni, a tanügyi osztálytól az igazgatóságon át közvetített utasítás értelmében az osztály elé állt, hangját a legbársonyosabb szelídségi fokra állította, tekintete ragyogást és biztatást igyekezett sugallni. Bejelentette az adott témát, esetünkben a Mire legyünk büszkék? címet viselő felmérőt, és várakozó álláspontra helyezkedve a legalsóbb szintekig leszivárgott, avagy az onnan feltörő büszkeség megfogalmazásának igényével lépett föl az egész osztállyal szemben. Osztálykülönbségek nélkül. Pedig osztályunkban voltak munkások, hivatalnokok, értelmiségiek, reakciós volt grófok, bárók és még el nem szelelt egykor kizsákmányoló gyárosok leszármazottjai.
Tekintve, hogy augusztus 23-a messze volt, a távolian csábító és az iskolától elidegenítő nyárban, és egyáltalán nem volt beilleszthető a tanrendbe, hiszen az iskolák nálunk, Kelet-Európában rendszerint – a moszkvai hagyományokhoz is igazodva – csak szeptemberben kezdődtek, visszaható érvénnyel nem volt olyan tanúságbizonyossági tényező a mire-vagyunk-mink-büszkék, mint a kivonulós ünnep előtti előkészületekben, akciókban, kampányokban, munkaversenyekben és felajánlásokban – a nagy várakozásban, amikor az újságok is tele voltak népünk (népeink, a szocializmus napfényében fürdő baráti és testvéri országok) által elért sikerekkel, amelyekre joggal lehettünk büszkék, délcegek és rátartiak, szóval az évközi büszkeség nem volt olyan fokozottan értékes és egyértelmű, mint az ünnepközeli.
A legalsó szint, az mi voltunk, a tanulók, akik mintegy a nép legártatlanabb és a rekaciósoktól legkevésbé érintett rétegét képeztük a népköztársaságnak. Tőlünk kellett megkérdezni, mire is lehetünk büszkék azokon a napokon, amikor hétköznap van, szerda vagy csütörtök, iskolai évharmadba osztva menetelünk hova is?, amikor anya leküld minket sóért/cukorért/lisztért/sütőporért/marmaládéért, amikor apa hazajön a munkából, és olyan cifrán káromkodik, ahogyan azelőtt és azután is fog, hiszen ha az ember egyszer megtanul egy sor káromkodást (magyar környezetben egy viszonylag széles mezejű kínálatból), azt soha el nem felejti, igaz, ritka kivétellel nem is tanul újakat, valahogy ezek a káromkodások a tudatalattiból, a családi káromkodás tárházából eredeztethetők, így adta ki a mérgét öregapánk, apánk és más fontos rokonok, ismerősök és környezeti faktorok (mester, suszter, káplár, tanár, betegtárs, katonabajtárs, fogolytárs), akikre érdemes volt felnézni, visszanézni vagy akár lenézni.
Nos, lássatok hozzá, gyerekek, mondja a tanító/tanár a leghumanistább regiszterben, van rá huszonöt percetek. A legjobb írások majd megjelennek az iskola faliújságján, részt vesznek a rajoni és tartományi tantárgyversenyen, sőt akár országaink határát is át fogják lépni, és talán, talán... még Sztálin/Gyorgyudézs/Maocetung elvtás is el fogja olvasni. Tudjátok, milyen nagy dolog ez?!!...
A kérdés ott rezgett a fejünk felett, mint valami célját kereső emberbarát hordozórakéta, amely nem rombol, hanem egyre csak építi, vastagítja, növeli a büszkeséget, dagasztja kebelünket, mint anyáink a lisztből, öt tojásból, sütőporból és cukorból a születésnapi tortát. Természetesen csokoládéval, ahogy a legtöbb közpionír abban az időben álmodni merte...
És ekkor a legutolsó padból megszólalt Dörgős Péter, aki csak nemrég jött az osztályunkba, falusi fiú volt, ízig-vérig népi káder, aki minden reggel magával hozta a belvárosi iskola áporodott poroszos levegőjébe a végtelen mezők és vadvirágok illatát, az erdők suttogását, a tehenek szelíd bőgését, a juhászok tilinkójának szordinóját:
Ejsze Sztálin elvtárs tud magyarul?!!
Ilyen merészet mi sohasem mertünk volna kérdezni. Nekünk természetes volt, ami neki fejtörést okozott, mi meg voltunk győződve, hogy a világon minden el van rendezve, így van jól, ahogyan reggelente felkeléskor a szemünkbe ötlik, és esténként, amikor behunyjuk a szemünket, ugyanúgy hagyjuk: apa káromkodik, a ló nyerít, a szerencséseknek van telefonjuk, amire büszkék, és Török Éva a legszebb lány az osztályunkból.
Persze, mondta a tanító néni riadt jósággal, és óvatosan szétnézett. Szerencsére nem leskődött bé az osztály üveges ajtaján Farigó, a diri.
– Sztálin elvtárs minden nyelven beszél, ő a gyerekek örök pajtása.
Ezzel máris adott egy ötletet ahhoz a rohadt exihez.
