Mint a csendben suhanó angyal

Nem a népszerűség kedvéért, nem a hírnévért, s nem is mások elismeréséért teszi a jót Tulit János, a Máltai Szeretetszolgálat hűséges munkatársa, hanem olyan indíttatásból, amit saját bevallása szerint a Szentlélektől kap. Se szeri, se száma azoknak a jótéteményeknek, amelyek a „számlájára írhatók”, de most, a karácsonyi hangulatban rá szegezzük a tekintetünk, még akkor is, ha tiltakozik, hiszen arra még jobban oda kell figyelni, aki mindig szép csendben, szinte észrevétlen áll a tettek mögött. 

Kegytemplomból induló élet 

Gyönyörű helyen, Csíksomlyón született. Ott is a kegytemplommal szembeni kórházban. Amikor édesanyját kiengedték a kórházból, a kisfiút átvitte a kegytemplomba, és felajánlotta a Szűzanyának. Ez egész életére rányomta a bélyegét. Nagyon vallásos családból származik, a felmenői is azok voltak mind a két ágon, természetes, hogy őt is vallásos szellemben nevelték. Édesapja vasutas volt, állomásfőnökként dolgozott Madéfalván. A nagyszülei is vasutasok voltak, Gyimesben pályaőrséggel foglalkoztak, elsőkként, miután a vasút megépült. 

– Csíksomlyón végeztem hat osztályt, aztán édesapámat áthelyezték Marosvásárhelyre, a Maros Autonóm Tartomány vasúti üzletvezetőségének volt a főnöke, így került ide az egész család. Itt folytattam a tanulmányaimat a 4-es iskolában, a Baross Gábor utcában. Középiskolai tanulmányaimat a Bolyai Farkas Líceumban végeztem. Innen érdekes fordulatot vett az életem. Bukarestbe felvételiztem a vasúti egyetemre. A vizsgán biztosították a tételek fordítását. Nem állítom, hogy a magyarul felvételizőkkel szemben rosszakarat volt, de jóakarat sem. A fordító egy félórával később jött be, miután a többiek megkezdték a dolgozatot. Valószínű, hogy a fordítással is baj volt. Fogjam magamra, lehet, rosszul értelmeztem valamit? Pedig ebben a tárgyban éreztem erősnek magam. Nem sikerült a felvételi vizsgám. Mit tehettem? Hazajövet megálltam Brassóban, s hogy otthon a sikertelenség miatt ne kelljen szégyenkeznem, jelentkeztem a forgalmi iskolába. Felvettek, s amikor hazajöttem, bejelentettem, hogy sikerült a vizsgám, de nem az egyetemre, hanem a brassói technikumba. Forgalmistaként dolgoztam Dédán és Nyárádtőn. 

Aztán azzal jött édesapám, hogy valaki megkereste, hogy a három fia közül ki alkalmas katonaéletre. Hát egyik sem! – gondolta édesanyám. Nem tudta elképzelni, hogy valamelyik fiából tiszt legyen. Mégis elmentem felvételizni. Ekkor már két testvérem egyetemre járt, nehéz lett volna a családnak engem is a taníttatni. Így hát jelentkeztem, és felvettek a szebeni négyéves katonai almérnöki főiskolába. Tetszett nekem, mert főként elméleti oktatásban volt részünk, de nem hiányzott a tiszti kiképzés sem. A technikai oktatás szempontjából nagyon profi intézmény volt, tisztként megtanultunk mindent, ami a vasútépítéssel kapcsolatos, beleértve a híd- és alagútépítést, még a távközlést is. Miután az almérnökit befejeztem, a Vaskapuhoz helyeztek, egy év után már a bukaresti vasúti építészmérnöki egyetemre kacsingattam. Ezt is elvégeztem, így vasúti építészmérnök lettem. Ezt követően egy iskolát „adtak” nekem, a nagyenyedi hidásziskolát vezettem. Ezzel párhuzamosan főmérnökként irányítottam a vasútépítési munkálatokat, volt úgy, hogy tizenhét építőtelepen dolgoztunk a hadsereggel. Valójában újjáépítették a vasutat. Kihívás volt minden hídépítés. Ez azt jelentette, hogy állandóan utaznom kellett egyik városból a másikba, egyik építőtelepről a másikra. Éjszakánként utaztam, nappal irányítottam az építőtelepeket. 

Évtizedek után elárulhatom, hogy egész Romániában egyedi volt a nagyenyedi vasúti katonai hidásziskola, ahol tiszteket képeztek ki. Ma már nem kötelező a katonaság, és nincs vasútépítés sem. 

– Soha nem jelentett akadályt, hogy egy katolikus magyar ember ilyen „fontos” intézményt vezessen? 

– A szakmaiság volt a fontos. Viszont a nyolcvanas évek végén kezdődött a zaklatás amiatt, hogy a gyermekeimnek magyar nevük van: Csaba, Levente és Zsolt. Aztán 1989 nyarán, két szívinfarktust követően nyugdíjba vonultam. A katonaorvos azt ajánlotta, hogy fordítsak több figyelmet az egészségemre. Ez azt jelentette, hogy figyeljek arra, mikor és mennyit eszem, mennyit pihenek. Ugyanis ezekre a dolgokra addig nem fordítottam hangsúlyt. Voltak nehéz, felelősségteljes időszakok is, például akkor, amikor Szatmárnémetiben egy hidat tettünk egyik lábról a másikra. A lényeg az volt, hogy 250 tonnát fel kellett helyezzünk új lábakra. Ez volt életem legnehezebb munkája. Senki nem végzett addig ilyen jellegű munkát. Az ilyesmi felemészti az embert.

„A feleségem mellett nem lehetett tétlenül ülni” 

– Hogyan kezdődött a máltai korszak? 

– Negyvennyolc évesen nyugdíjaztak, Nagyenyeden laktunk. Három hónapig a fotelben ültem, nem tudtak onnan kimozdítani. Jött a drága feleségem, s azt mondta, fényképezd le azokat a hidakat, melyeket építettél, szeretném látni, milyen állapotban vannak. Nem értett a hidakhoz, de kimozdultam. Utána arra biztatott, hogy Papp László plébános úr kérésére hoznánk létre egy céget. Megalapítottuk. A feleségem vezetőhelyettes volt a máltaiaknál, bekapcsolódtam a máltai ház építésébe. Miután ez elkészült, hazaköltöztünk Marosvásárhelyre. A feleségemet egy évre rá, 2002-ben megválasztották elnöknek. Itt is az építésre gondoltunk, elkezdtük gyűjteni a pénzt, hogy felújítsuk a máltai házat. Tagságunk sem volt, segítőket kellett beszervezni. 2016 tavaszán befejeztük az épületet.

– Közben folyton tevékenykedtek. A munka soha sem szünetel a máltaiaknál, kezdve attól, hogy a hidegvölgyi gyermekeknek Mikulás-csomagot készítenek, a menhelylakóknak töltött káposztát készítenek karácsonyra, kenyeret osztanak a szegény családoknak, elkészítik az óriási advent koszorút és így tovább. Mi motiválja? 

– A feleségem annyira odaadóan végezte a munkáját, hogy mellette nem lehetett tétlenül ülni, éreztem, segíteni kell. Sajnos őt elvesztettem. Minden évben ruhát gyűjtünk és osztunk a rászorulóknak, idén három tonna ruhaneműt sikerült eljuttatni nekik. Kinyitottuk a kapukat, s aki akart, válogathatott a kihelyezett ruhákból. Minden évben tartós élelmiszert gyűjtünk, ez olyan akció, amely során az összes máltai szervezethez élelmet juttatunk. Idén tizenegy Petry üzletben folyt a gyűjtés, amit csak úgy tudtunk megoldani, hogy más helységekből is érkezett segítség. Csíkszeredában, Kolozsváron is folyik a gyűjtés, ugyanis a kolozsvári főtitkárság koordinálja ezt az akciót. Tavaly négy tonna élelem gyűlt össze, de idén meghaladjuk ezt a mennyiséget. Nyilvántartásunk van, hová kell kiszállítani a segélycsomagokat, és folyamatosan ki is osztjuk. A marosvásárhelyi Kovács pékség minden évben hozzájárul a karácsonyi kenyér- és kalácsakcióhoz. Ezt sohasem szeretik nagy dobra verni, fénykép közlését is ellenzik, mert nem azért tesznek jót, hogy ezt nyilvánosságra hozzuk. Volt olyan, hogy karácsony estéjén este 7 órakor értesítettek, hogy újabb kenyér- és kalácsmennyiséget tudnak adni. Több mint ezer kenyérre  kell gondolni, amit a máltai házból karácsony estéjén vagy karácsony első napján reggeliben ki is osztottunk.

– Ezek szerint karácsonykor sincs megállás. 

– Nincs. Karácsonykor töltött káposztát főzünk, elvisszük az éjjeli menhelyre, a Szorgalom utcai 18-as és 20-as szociális tömbházak lakóinak, ugyanide édességcsomagokat, kenyeret és kalácsot is juttatunk. Tudom, hogy a hajléktalanok hol találhatók, őket is felkeresem, de nem csak karácsony táján. 

– Hogy lehetett átállni a katonás fegyelemről a civil munkára? 

– Nem volt egyszerű átállni a hadseregből az önkéntesekből álló szervezet szellemiségére, mert itt nem lehet és nem is illik parancsokat osztogatni. Itt a Jóisten segítségében, a Szentlélek közbelépésében bízom, hogy megadja a lehetőséget a következő lépésekre. A máltai munka révén saját magam erősítettem. Ha a fotelben ültem volna, már rég eltemettek volna. Harminc éve mindig új erőt ad a Jóisten. Azért éltet, hogy jót tehessek! Sohasem azért dolgoztam, hogy valamiféle jutalmat, elismerést kapjak. Nem gyűjtöttem piros pontokat, de minden jó cselekedet megerősített hitemben. A Máltai Szeretetszolgálat nélkül nem tudok élni – mondta Tulit János. 

Majd vette a kalapját, s csendben elsuhant, mint az angyal. A máltaiaknál vártak rá.