Minszktől Grodnóig

Abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy Erasmus oktatási ösztöndíjjal kijuthattam Fehéroroszországba, a „legbáthorysabb” városba, Grodnóba. Az erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg grodnói emlékezetéről egy korábbi írásomban beszámoltam, halálának 435. évfordulójára emlékezve. Úgy gondolom, hogy mindezen túl közérdeklődésre tart számot az elmúlt időszakban az itt kialakult migránsválság miatt sokat mediatizált ország, a fővárosa és „Báthory városa” jobb megismerése, kiváltképpen pedig a közismert lengyel–magyar barátság jegyében az itt élő lengyelek sorsa alakulásának az ismertetése. A fentiekhez nyújt lehetőséget az alábbi írás.

Fehéroroszország, Belarusz Köztársaság

 Fehéroroszország, hivatalos nevén Belarusz Köztársaság Európa északnyugati részén fekszik. Egy olyan ország Kelet-Európában, amelyre nemcsak a Moszkvához való közelség, hanem a Brüsszeltől való távolság egyaránt jellemző. De nemcsak földrajzi, hanem sokkal inkább politikai okokból is viszonylag távol áll tőlünk, kevésbé látogatott. Az sem mellékes, hogy a magunkfajta ember számára az internethasználat nagyon rossz és nagyon drága; egyetlen percnyi telefonbeszélgetés közel három euróba kerül. Ez a fajta kiszolgáltatottság, továbbá a cirill betűk dominanciája és a lakosság körében általában gyengécskének mondható angolnyelv-tudás, a politikai hangulat miatt az idegen számára is közvetített óvatosság, a múlt örökségének vissza-visszaköszönése mind-mind megérinti az ide látogatót. A nehézségek ellenére mindig található szép és felemelő, amit a városok vagy éppenséggel a meg-megnyíló lakóik nyújtanak.

 Alapvetően síkvidéki országról van szó, mintegy tízmillió lakossal. A mai állam területe a szláv népek őshazája, teljes mértékben a 9. században alakult Kijevi Rusz része. A kijevi orosz állam széthullását követően tatár, litván, lengyel, cári orosz, újra lengyel, szovjet fennhatóság váltotta egymást az évszázadok során. A Szovjetunió felbomlása után önállósodott, bár az orosz politikai hatás mind a mai napig erőteljes. Ugyanakkor Oroszország gazdasági dominanciája miatt Fehéroroszország napjainkban is a világgazdaságtól elszigetelten fejlődik.

A magunkfajta uniós polgárok, román vagy magyar állampolgárok számára csupán a minszki légikikötőn át lehet vízum nélkül belépni Fehéroroszország területére. Az útlevélbe nyomott pecsét elnyeréséig és a belépést biztosító önműködő üvegajtó feltárulkozásáig azonban még alapos, több percen át tartó vizsgálatra van szükség. Csak az útlevél egyes oldalainak – órajavító módjára – lupéval való alapos áttükrözése egy-két percet igényel. Emellett védettségi igazolvány, PCR-teszt, egészségbiztosítás, szállásfoglalás, meghívó. És még pár mondatos tört angolos érdeklődés: hova, miért? És van-e pénzed?

A jókora távolságra, több mint negyven kilométerre fekvő városközpontig, azaz a lefoglalt szálláshelyig átlagosan harminc euró a (magán)taxis díja. Többsávos, széles, jól kivilágított, hibátlan aszfaltburkolatú út vezet a városba. Parkok, Sztálin-barokk épületek és szocreál paloták váltogatják egymást, majd a nagy októberi (novemberi) szocialista forradalomról elnevezett tér mellett halad el az autó. A tér közepén obeliszk magasodik a nagy szovjet csillaggal. Az utasok, a látogatók többségének szinte kötelező elhaladni ezen az útszakaszon, majd innen a célállomás felé. Amúgy nagyok a kontrasztok. A lakónegyedek már sokkal kopottabbak, nem olyan fényesek, mint a hatalmas sugárutak.

A csillag számos közintézmény homlokzatán fellelhető. Ugyanakkor több helyen is találkozni lehet a CCCP vagy BCCP felirattal, ami az egykori Szovjet (Belarusz) Szocialista Köztársaságra emlékeztet. Hasonlóképpen a GUM, CUM áruházak is a múltat idézik, a McDonalds azonban egyöntetűen a jelen. A fővárosban viszonylag nagy a tisztaság és a rend, miközben a cirill feliratok között kell eligazodni. A várostérkép errefelé hiánycikk, marad hát az intuíció. No meg a jóleső érzés, amikor önbiztatásul megállapítható: mi már jóval előrébb járunk!

Utalások a múltra, a katolikus korra

 Fehéroroszország közel kétmillió lakosú fővárosa, Minszk viszonylag szegény műemlékekben, aminek az oka a második világháború pusztításaiban rejlik. Bár egy közel ezer éve alapított városról, fővárosról van szó, mégis viszonylag kevés látnivalót kínál. A második világháborút követően, a szovjet érában ugyanis nem törekedtek a történelmi óváros újjáépítésére, hanem egy szovjet mintavárost akartak létrehozni. Csupán néhány még menthető épület maradt fenn, amelyek viszonylag elszórtan, többnyire magányosan vagy kisebb csoportokban találhatók a belvárosban. A leginkább óvárosnak tekinthető részen több régi templom van. Közöttük a Szent Péter és Pál-katedrális, mely 1613-ban készült el, és ezzel a város legrégibb épülete. Bár a templomépítés a minszki polgárok számára is uralkodójukként tisztelt Báthory István halála után kezdődött, ebben a korban Fehéroroszország területe a lengyel–litván nemzetközösség része volt. Erre a tényre utal, hogy az értékes egyházi műemlékek sorában megemlíthető továbbá a 17. századi bencés apátság az 1687-re felépült Szentlélek-katedrálissal és a Szent József-templommal, valamint az egykori jezsuita kolostor a Szűz Mária-templommal (1710).

A háromszáz-négyszáz évvel ezelőtti műemlékek sajnos már nem köszöntenek ránk, „hűlt helyük”. Mégis, a fehérorosz történetírás becsületére legyen mondva, emlékük nincs elfeledve. A környező utcák sarkán két nyelven, (fehér)oroszul és angolul van leírva a történetük. Az 1633-ban épített bencés kolostor például a trakai vajda, Aliakszandr Sluska ajándéka volt. Az épületegyüttest 1819-ben restaurálták, majd 1853-ban bezárták a kolostort, és ortodox templommá, a Szentlélek görögkeleti monostorrá alakították át. A Benedek-rendi kolostort 1700-ban építették fel, majd 1832-ben feloszlatták a rendet, és a kolostort részben raktárépületként használták. A 19. század közepén az épületeket teljes mértékben lebontották, lakóépületeket húztak fel a helyükre, amelyeket nem sokkal később, 1881-ban tűzvész pusztított el. Néhány év múlva az elpusztult faházak helyére kőből épült a Livadia szálló és a hozzá tartozó üzletek, amelyeket 1920-ban, a szovjet időben államosítottak. Szóval lebontott, átalakított római katolikus kolostorok, templomok atmoszférája lengi körül a központ hangulatát azok számára, akik megértik a múltbeli üzeneteket. Az egyik turisztikai irányjelző táblán ez áll: a Szent Mihály arkangyal római katolikus templom történelmi helyszíne. Tábla van, igazából helyszín már nincs.

Lenin kultusza, Csernobil emlékezete

November 7-én, a nagy szocialista forradalom emléknapján Minszk központjában, a parlament előtt magasodó Lenin-szobor előtt évről évre megemlékező ünnepséget tartanak. Nosztalgiarendezvény a mi számunkra, a helyieknek azonban maga a valóság. Több száz ember gyűl össze ilyenkor, sokan egy-egy szál piros szegfűt, esetleg vörös rózsát szorongatnak a kezükben, hogy később a szobor talapzatánál helyezzék el. Régi kommunista szokás, hiszen valamikor a házasságkötő teremből még az összeadott házaspár is Lenin szobra elé vonult a násznépppel együtt az akkoriban bezárásra ítélt istenháza helyett. Az elvtársak türelmesen sorba állnak, fényképezkednek. És miközben magas rúdra helyezett lobogók (többnyire fehérorosz nemzeti zászlók, de akadnak vörösek, sőt sarlós-kalapácsosak is) miriádjai lobognak a szélben, a katonazenekar megadja az alaphangot a későbbi szónokoknak. Érces orosz nyelvű szónoklataik során a felszólalók sorra köszöntik az egybegyűlt elvtársakat, a népet, a békét, a forradalmat. Vlagyimir Iljics Lenint és a szocializmust, helyenként Sztálint, és nyilván Lukasenkát is. A megemlékezés Lenint magasztaló énekkel fejeződik be. A főszervező a Belarusz Kommunista Párt. Szpasziva!

 Csak zárójelben említem meg a szovjet kényszermunkatáborokat megjárt Placid atya optimizmusát. A pokol bugyrait megjárt, éppen a 90. évét betöltő (amúgy száz évet megélt), örökösen optimista bencés pap megállapítása szolgál biztatásul, amikor kijelentette: ő még él, de a Szovjetunió már nincs. Sajnos már ő is a síron túlról emlékeztet. És bizonyára idő kérdése, hogy meddig hordják Lenin szobrához a vörös szegfűt a kommunista eszmékkel szimpatizálók.

Lenin hatalmas szobrától néhány perc járásra Minszk római katolikus temploma, a Vörös templom immár tárt ajtókkal várja a híveket, a látogatókat. Miután egy körpannón a legutóbbi három pápa tekint hívei felé, a templomban minden cirill, csak a hit katolikus. A katedrális szomszédságában a csernobili katasztrófa áldozatainak emléket állító kegyhely. A meghibásodott ukrajnai atomerőmű szomszédságában levő Prpaty város névadó folyója egyébként átszeli Fehéroroszországot, ráadásul a radioaktív hulladékot leginkább errefelé fújta a szél. Az 1986-os atombaleset súlyosan visszavetette az ország fejlődését, mivel kedvező adottságú területek váltak művelésre alkalmatlanná. Az emlékművön – bizonyára teljesen tudatosan – összesen hat nemzeti zászlót fúj a szél, amelyek összefüggésben állnak az atomkatasztrófával és az atomfegyverkezéssel. Fehérorosz, kazah, orosz, ukrán, japán és amerikai zászlókat lobogtat a szél. Az áldozatokra emlékezni örök kötelesség.

(Folytatjuk)