„Minden könyvnek megvan a maga története…”

Születésnapi beszélgetés a 70 éves H. Szabó Gyula íróval, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójával

– Amit H. Szabó Gyuláról tudunk: író, szerkesztő, kiadóvezető, Szentimrei Judit fia, Szentimrei Jenő unokája. Kérem, meséljen a gyermekkoráról.

– Gyermekkoromnak két fontos helyszíne volt: Kolozsvár és Sztána. Kolozsváron születtem, a Majális utcában. Messze a zsúfolt várostól, egy szép nagy kertben volt a házunk, amelyben népes családunk élt: a négy gyermek, szüleink és nagyszüleink. A másik tündéri helyszín Sztána volt. Itt állt nagyszüleim nyaralója, majd családi háza, amelyet Kós Károly tervezett. A ház gyerekkoromban a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet használatában volt; édesanyám ebben az intézetben dolgozott, s tartották magukat ahhoz a szóbeli megállapodáshoz: míg a nagyszüleim élnek, addig egy szobát a család bármikor használhat. 1969-ben, nagyanyám halálával ez a megegyezés hatályát vesztette, de addig ez volt a mi kizárólagos nyaralási helyünk. Az elemit a 11-es iskolában kezdtem, a mostani Báthory István Líceum kis épületében, majd ötödik osztálytól átkerültem az egykori piaristák nagy épületébe. A XI. osztályt az akkori 3-as számú líceumban, a mai Apáczaiban folytattam, és ott is érettségiztem.

– Még középiskolás, amikor megalapítja a Stúdió 51 színjátszó csoportot...

– Rajongtunk a színházért. Diákszínjátszók voltunk, de rátartian önállók, az intézményes diákszínjátszásban sosem vettünk részt. Még egyetemi éveinkben is működött a csoport. A Stúdió 51 nevet az indokolta, hogy a tagok majdnem mind 1951-ben születtek. Legjobb színészünk a ma Kanadában élő Horváth Sz. István volt, aki felvételizett a színire, de eltanácsolták. Aztán a ma Budapesten élő Selmeczi György zeneszerző, Ágoston Péter hegedűművész, a fiatalon elhunyt Farkas Ildikó, Dombi Marika, a Svédországban élő Gergely Tamás, a Németországban élő Ráp György, a szatmári Kereskényi Sándor. A legnevezetesebb produkciót a ma Budapesten élő Cselényi László rendezte: Fernando Arrabal Tábori piknik című abszurd egyfelvonásosának briliáns előadása volt. Díjat is nyertek vele az országos diákszínjátszó fesztiválon, talán 1973-ban. Jócskán szétszéledtünk a világba, sokan sokfelé fejlődtünk, de számomra rendkívül fontos tapasztalat volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a csapat tagja lehettem.

– 1974-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, s egyenesen a Nyikó menti Siménfalvára került.

– Véletlenül, vaktában kerültem Siménfalvára. Kihelyezéskor volt néhány Hargita megyei faluban oroszkatedra, de egyik sem volt vasút mellett, ami fontos volt számomra: szüleim Kolozsváron, a menyasszonyom Bukarestben volt. A helységnevek között ott volt: Şimoneşti. Úgy gondoltam, hogy ez Csíkszentsimon. Nosza, legyen Csíkszentsimon... Csíkszereda mellett, a 400-as vasútvonal mentén fekvő nagyközség. Megkapom a miniszteri kinevezést, s másnap nézem, hogy lássuk, milyen a csatlakozás Kolozsvár és Bukarest felé. Hát ilyen nevű falu nincsen a vasúti menetrendben. Nem részletezem, kiderült, hogy Siménfalváról van szó, 8 km-re a székelykeresztúri vasútállomástól. Kellett néhány perc, hogy levegőhöz jussak. Azért mesélem el ilyen részletesen, mert még vagy két alkalommal fordult velem elő, hogy nagyot hibáztam, mégis javamra vált. Siménfalva 30 km-re, busszal egyórányira volt Segesvártól, onnan pedig a rapiddal 3 óra alatt Kolozsváron voltam, 4 óra alatt – ellenkező irányban – Bukarestben. Sokkal hamarabb, mint ha Csíkszentsimonból utaztam volna. Kedvesen, érdeklődéssel fogadtak. Hamar rájöttem: sokat tanulhatok ebben a számomra egészen új környezetben. Például hivatástudatot. Lehet, hogy régen végezték a tanítóképzőt, lehet, hogy „csak” hároméves pedagógiai főiskolai végzettségük volt, de elkötelezettségben nem egy volt tanáromat lepipálták. Már az egyetem évei alatt írogattam a kolozsvári megyei napilapba, az Igazságba. Főként színházi krónikákat. Krizsán Zoltán szárnyai alatt kóstolgattam az újságírást, kihelyezésem után Keszthelyi Gyula főszerkesztő biztatására néhány jegyzetet írtam Levelek faluról címmel. A magam módján kivettem a részem a falu művelődési életéből is. Ottlétem harmadik évében a művelődési otthon igazgatója lettem. Különösen sokat „váltottuk a világot” Szabó Árpád tanító-, Béres Jóska tanárkollégámmal, Mátyus Gyula fogorvossal. Megbeszéltük, hogy Siménfalva unitárius falu, s hogy a konfirmálás az egyetlen olyan esemény – a karácsonyt és a húsvétot nem számítva –, amire szívesen összegyűl a falu. 1975-ben, a csődbe jutott 

kollektívgazdálkodás idején vagyunk, amikor elég rossz volt a közhangulat. Kiokoskodtuk, hogy a község négy iskolájának végzős VIII. osztályosai „konfirmáljanak”, mégpedig… történelemből, helytörténetből és magyar irodalomból. 

– Mi következett Siménfalva után?

– 1975-ben összeházasodtunk Simonffy Katalinnal, aki már a bukaresti televízió magyar adásánál dolgozott. Hogy egy fedél alá kerüljünk, Bukarestben kellett állást keresnem. Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője beajánlott a Kriterion Könyvkiadóhoz, ahova 1977. szeptember 16-tól fel is vettek.

– Milyen volt a tanári katedra felcserélése egy szerkesztői asztallal?

– Furcsa, új tapasztalat volt számomra a könyvkiadás, röghöz kötött munkának éreztem, ahol hamar megtanultam: jobb lassabban, de alaposabban dolgozni. Domokos Géza igazgató külön szerkesztőt rendelt a művészeti tárgyú könyvek gondozására. Ezzel kívánta serkenteni a képzőművészek, a zenei szakírók munkáját. Az ő hatására valóban megszaporodtak a képzőművészeti kismonográfiák, zenei tárgyú tanulmánykötetek. Nem volt egy jól fizetett állás, de sok járulékos haszna volt, ami bőségesen kárpótolt. Nagyszerű emberekkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. Nemcsak a magyar kollégákra gondolok, hanem a kisebbségi nyelvű szerkesztőkre is, és persze Domokos Gézára, aki Bukarestben, a diktatúra kellős közepén megvalósította azt az egymásra figyelést, türelmet, toleranciát, ami nélkül ez a fajta munka elképzelhetetlen. Máig tartó élmény, hogy betekintettem több kisebb nyelvi közösség kultúrájába, és ez erősen befolyásolta magyarságtudatomat. Sok rokonszenves emberrel ismerkedtem meg, de sok másfélével is... Ebben a balkáni olvasztótégelyben sokat árnyalódott a román közösséghez való viszonyom – ma is sok kedves ismerősöm van közöttük. Tapasztalataim nagy hatással voltak, hogy megóvjam magam az általánosításoktól, előítéletektől.

– Mint Kriterion-szerkesztő, több kötet születésénél bábáskodott, gondozta őket, fordított is oroszból magyarra. Kérem, sorolja fel a legfontosabbakat.

– Kezdjük a végével: két Bulgakov-kötetet gondoztam, az Álszentek összeesküvését a Drámák sorozatban, illetve a Kakasmintás törülköző című elbeszéléskötetet a Lektúrában. Ez utóbbiba fordítottam egy elbeszélést az Egy fiatal orvos feljegyzései ciklusba, Foltmiriád címmel. Szerkesztőként természetesen sok-sok könyv kiadásában vettem részt, ez évi kb. 8-10 címet jelentett. A magyarországi fordításokat újraközlő Horizont-, illetve Lektúra-kötetekkel nem sok dolgom akadt, de a Képzőművészeti kismonográfiák sorozat köteteiben a tanulmány, az irodalomjegyzék, a jegyzetek, a mutatók már több munkát adtak. A sorozatot az 1978-as Barabás Miklós Céhtől a legutolsó darabjáig (Györkös Mányi Albert) én gondoztam. Csakúgy, mint a rövid életű Kriterion Galéria sorozatot. Elindítottuk a Képzőművészeti írások sorozatindítónak szánt tanulmánygyűjteményt, de az 1984-es esztendőben ránk küldött ún. Dulea-brigád ennek folytatásáról is lebeszélt. Ami a zenei tárgyú könyveket illeti, jó néhány László Ferenc-kötetet szerkeszthettem. A vele folytatott beszélgetések igazi továbbképzések voltak. És nemcsak szerkesztőként… Jó volt együtt dolgozni Benkő András tanár úrral a Zenetudományi írások kötetein. Érdekes tapasztalat volt a Károly Sándor önéletrajzi kötetén (Mosolygó esztendők • Kalandos évek) végzett munka. Nem tudom, hogy a Romániai Magyar Írók sorozatba szánt kötetet miért osztották rám, hiszen a sorozat kiadói felelőse Dávid Gyula volt. Valószínűleg túl sok kötete lehetett, s az egyszerűbbnek tűnő munkát kiosztották az újonc szerkesztőnek.

Nagyon becsült főnök asszonyom, Botár Emma nyugalomba vonulása után Domokos Géza engem bízott meg a magyar szerkesztőség vezetésével, amolyan megbízott (státus nélküli) főszerkesztő lettem 1985 elejétől. Ez azzal járt, hogy a teljes méreteiben újra bevezetett cenzúrával én tartottam a napi kapcsolatot. És élvezhettem azt a kiváltságot, hogy immár nemcsak a kiadó által előterjesztett tervek kiherélésében jeleskedő, de a tervet kívánatos címekkel gazdagító cenzúra magyar nyelvű könyvekért (nem) felelő képviselőjével, Pezderka Sándorral heti rendszerességgel találkozhattam. Vissza is szoktam a cigarettára négyévi szünet után…

– 1990-ben, a rendszerváltás után, ön lett a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, mely később Kolozsvárra költözött. Miért volt szükség erre?

– Világos volt, hogy a kiadónak előbb-utóbb Kolozsvárra kell költöznie, ami 2002-ben meg is történt. A fő indok az volt, hogy ne a hegyen túlról ápoljuk a magyar, a német, a szerb vagy a szlovák kultúrát. Akkor még azt reméltem, hogy egyben tudjuk tartani a Kriteriont, azaz megmarad a romániai kisebbségek kiadójának, mint korábban volt. Ez nagy erőt jelentett volna sok szempontból. Úgy képzeltük, hogy Kolozsvár lesz a központ, és Bukarestben fenntartunk egy szerkesztőséget. Ez az elképzelés sajnos nem valósult meg. 

– Miért?

– 1990-ben Domokos Géza életre hívta a Kriterion Alapítványt. Az elképzelés az volt, hogy a könyvkiadó megteremtette szellemben szélesebb körben végzi a romániai népkisebbségek közötti kulturális közvetítés munkáját, olyanformán, hogy mindegyik a maga igényeinek megfelelően ápolja, szélesíti, fejleszti saját irodalmát, kultúráját. Amikor arra lehetőség nyílik, privatizálja a könyvkiadót, mely tovább végzi a húsz évig folytatott munkát. Ám 1992-ben Domokos eldöntötte, hogy a kiadó támogatását kiveszi az újraalapított alapítvány céljai közül, magyarán: leveszi róla a kezét, székhelyét átteszi Bukarestből Csíkszeredába. Azóta is csak találgatni tudom az indítékait. Ezzel a döntéssel elodázta a kiadó privatizálását, hiszen támasz nélkül nem léphettünk az önálló gazdasági vállalkozás útjára, benne maradtunk a minisztérium nemzeti kultúrának elnevezett kiadói konglomerátumában, mely némi anyagi támaszt jelentett, hiszen pályázat útján meg tudtunk jelentetni könyveket, de saját bankszámlánk csak 1997-ben lett – sok-sok keserves következménnyel... Közben szerre életre keltek a kisebbségi szervezetek kiadói, a legváltozatosabb formában költötték el a nem kicsi állami apanázst. A legtovább a lipovánok szövetsége tartott ki mellettünk. 

– Milyen volt az elmúlt 30 esztendő?

– Rögös volt, tele fájdalmas tapasztalatokkal. A nagy küzdelemben, hogy talpon maradjunk, rengeteget veszítettünk, például a többi kisebbséget; a Kriterion kicsire zsugorodott. Egy darabig még reménykedtem, hogy megmaradunk amolyan alternatív kiadónak. Hamar megtanultam: nem lehet olyan kis számú egy kisebbség, hogy ne húzna szét legalább két irányba. Ma már csak magyar nyelvű kiadó vagyunk, bár néha román címet is megjelentetünk, de csak esetlegesen. Pályázatfüggők lettünk, mint sok más társunk. Magyar nyelven sok jó könyvet jelentettünk meg, nem hiszem, hogy szégyenkeznünk kellene.

– 1990 után hány könyv jelent meg a Kriterion gondozásában?

– Pontos adatokat nem merek mondani. 1989-ben vezették be az ISBN-számot; ’90-ben kb. száznál tartottunk, most, amikor e sorokat írom, az 1270-es számnál tartunk, ami azt jelenti, hogy kb. 1100 címről van szó. 1970–1990 között mintegy 3500 kötet jelent meg. Abban az időszakban 120 cím volt a legkisebb szám évente. A ’90-es években még elértük az évi 50-60 kötetet, az elmúlt öt esztendőben átlagban 20-22 könyvet adtunk ki évente.

– Mi maradt a régi sorozatokból?

– Ezek többsége megszűnt. Igyekszünk megtartani a Romániai Magyar Írók sorozatot, és ebben támogatónk is van. Érdekességnek számít az egykönyvesként ismert Markovits Rodion másik regényének, az Aranyvonatnak a kiadása. Nem folytatása a Szibériai garnizonnak, de azzal összefügg. Első regényének sikerén felbuzdulva írta, és ennek is fogságélmény az alapja. Nem csoda, hogy korábban, 1948 után nem jelenhetett meg... A véres oroszországi polgárháborúnak egészen más képét mutatja. Annyi bizonyos, hogy lényegesen kevesebb az elfekvő kézirat, mint korábban. Évekkel ezelőtt, hosszú halogatás után jelent meg egy ilyen kézirat Gandhi Hind Szvarádzs, avagy az indiai önkormányzat címmel. A kötetet Bodor András történész készítette elő a ’80-as években, amikor már úgy érezte, hogy nemigen hagyják történelemmel foglalkozni. Hosszú évekbe telt, míg Szenkovics Dezső személyében megkerült az a szakember, aki gondozni tudta a kéziratot. A Téka sorozatban jelent meg. Ezt a sorozatot mindenképp életben próbáljuk tartani, ebben nagy segítségünkre voltak a budapesti Irodalomtudományi Intézet munkatársai, akik erdélyi vonatkozású kéziratokkal kerestek meg bennünket.

– Van olyan kötet, amit úgy érez, hogy nem kellett volna kiadni, és olyan kézirat, amelynek meg kellett volna jelennie?

– Biztos van, amit jobban kellett volna gondozni... A kiadó olyan, mint a szülő: mindegyik gyermeke valamiért fontos. Minden könyvnek megvan a maga története. Azt hiszem, büszkék lehetünk a 2014-ben kiadott kötetünkre: Dobroca Tatarlari’nin Müzikal Folklorindan Örnekler * Din folclorul muzical al tătarilor. Egy román és tatár nyelven megjelenő könyvről van szó, amely 60 évvel ezelőtt gyűjtött dobrudzsai tatár folklóranyagot tartalmaz. A szakemberek szerint egyedülálló kiadvány, ilyen még sehol sem jelent meg. 

Örömet szerzett, hogy két ízben is megjelentettük Huszár Lajos, Papp Ferenc, Winkler Judit közös könyvét az erdélyi éremművességről – jó minőségű, szép kiadvány lett a 2010-es második kiadás. Ugyancsak büszkeséggel tölt el, hogy 1995-ben megjelent Szenik Ilona siratómonográfiája. Örülök, hogy folytatódik a Dávid Gyula kezdeményezte történelmi regénysorozat. Adósságnak érzem könyvkiadóként, de irodalomkedvelőként is, a Makkai-életmű teljes bemutatását. Ennek az embernek az erkölcsi tartása, szakmai kiválósága, értelmiségi habitusa példaértékű lehet mindannyiunk számára. Sikerként könyvelhetjük el, hogy masszívan részt tudtunk venni a Dsida Jenő-centenáriumon. Igyekeztünk e kivételes költőnek az emlékét azzal ápolni, hogy műveit és a róla szóló irodalmat közzétesszük. Tíz év alatt öt, Dsidával kapcsolatos kiadványunk jelent meg.

– Miként próbálja a kiadó átvészelni a gazdasági válságot? Miből tudja előteremteni a szükséges pénzt a fennmaradáshoz?

– Már említettem: pályázatfüggők vagyunk. Az a szerencsénk, hogy Magyarország s Románia, bármilyen kormányzat van, tudja: a kultúrára áldozni kell, még akkor is, ha változó mértékben. A könyvkiadásra szánt összegek keveset csökkentek, ennek köszönhetjük létünket. A hitelválság, ami napjainkban érezhető, a kisebb és közepes kiadókat kevésbé érinti, hiszen eddig sem kaptunk hitelt a bankoktól. Ugyan melyik bank adna hitelt könyvkészletre? És sokkal jobban oda kellene figyelnünk arra, hogy lassan kihalnak az olvasóink. Az értelmiségi generáció, amely úgy nőtt fel, hogy könyvet vásárolt, lassan fogyni kezd. A mai 40-50 évesek házában már nincs könyv, ők már interneteznek, számítógépen oldják meg az olvasást. A nyugdíjas értelmiségi kétszer is meggondolja, hogy vegyen-e könyvet az unokájának, aki – látja – állandó számítógép-fogyasztó. Ez sokkal erősebb megrázkódtatás, mint a válság! Évről évre érezhető az olvasók táborának apadása. Ma már tájainkon az 500-600 példányszám nagynak számít. Nem arról van szó, hogy az emberek nem olvasnak, de a könyv hagyományos formáját új váltja fel. Mi még el sem tudjuk képzelni, hogy csak elektronikus könyvet olvassunk, holott ez a korszak is bekövetkezhet. Az internet csodálatos eszköz a kutatásban, jegyzetelésben, de nagyon sok szemét található rajta, és olyan helyesírási tudatlanságról tanúskodik, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz. Nem látom, miként lehetne megvalósítani a szűrést, azt, hogy az olvasók az érték mellett döntsenek. A mostani könyvkiadói szerkezetnek mindenképpen át kell alakulnia. 

– Azonkívül, hogy kiadóigazgató, közírói-társadalmi szerepet is vállalt: A Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke.

– Az alapítványt 2000-ben hívta életre Kemény Miklós, Kemény János legfiatalabb gyermeke. Rendeltetése az 1926-tól a marosvécsi Kemény-kastélyban összegyűlt Helikon elnevezésű íróparlament emlékének ápolása. Én is részt vettem néhány Marosvécsen rendezett találkozón, melyre az alapítvány az egykori helikoni tagok leszármazottjait hívta össze. Adamovits Sándor, aki akkor talán a kuratórium titkára volt, hívott el. Ő 2009-ig, haláláig irányította az alapítvány munkáját, rendezvényeket szervezett, évente egyszer a helikoni leszármazottak találkozóját, és sok irodalmi estet, Helikoni esték gyűjtőcímen. Én 2011-től kapcsolódtam be a munkába, elődöm, Nagy Attila költő, doktor úr megkeresése után. Azóta töltöm be az elnöki tisztet, és szervezem – több-kevesebb sikerrel – a leszármazottak találkozóját, illetve a Helikoni estéket, a kuratórium tagjainak támogatásával. Két könyvet is kiadtunk: Pomogáts Béla dokumentumgyűjteményét Marosvécs 1926–1944 címmel, és Gyallay Domokos történelmi regényét, az Erdély komáját. 2014 őszén a család visszakapta ténylegesen a kastélyt, így 2015-től már ott rendezzük a kétnaposra bővített találkozókat. Itt is ideje lenne utód után néznem, mert kicsit úgy érzem magam, mint az egyszeri révész...