Hétköznapi történet
Mónika gyakran volt Mikulás. Éveken át az unokaöccse örömére öltötte fel a piros frottírkabátot és a dús vattaszakállt, később, amikor a kisfiú kinőtt a rejtélyes ajándékhozó vendéglátójának szerepéből, egy negyedbeli sérült fiatalt lepett meg évről évre december ötödik estéjén. A saját, gyermekkori Mikulás-várásairól soha nem beszélt, mintha csupa felejtésre ítélt emlékből állt volna össze számára ez az időszak. Reméltem, hogy egyszer mégis elém gurulnak a hárító mosoly mögé rejtett, titkos pillanatok, és, mint minden fontos történésre, erre sem kellett a végtelenségig várni.
– Hozzám egyetlenegyszer jött el igazán a Mikulás, de akkor sem ismertem fel. Igaz, akkoriban már kamaszodtam, leperegtek rólam a csodák – kezdte történetét a negyvenes évei végén járó nő, majd lépett egyet visszafelé az időben. – Kiskoromban, persze, bennem is nagy volt a várakozás. A magam csizmája mellett rendszerint anyáék cipőjét is kipucoltam a Miklós-nap előtti estére, és meg is kaptam érte mindig a zacskónyi jutalomcukorkát. Az ünnepből mégsem éreztem semmit. A szüleim soha nem veszekedtek, legalábbis előttem semmiképpen sem, de a csend, amit falként húztak maguk köré, ilyenkor nyugtalanítóbb volt, mint bármikor máskor. Apu ezeken a napokon is hazahozta azt a furcsa illatfelhőt, amit jóval később, egy házibuli citromos vodkás koccintásában tudtam csak beazonosítani. Apu mámoros állapotában is szelíd volt. Amint belépett a lakásba, kezet mosott, vacsorázott, aztán bevonult a tévés szobába, és aznap többet nem is találkoztam vele. Anya szótlanul tett-vett a konyhában, érezhetően kerülte a társaságomat. Így nem volt más dolgom, mint számba venni az előszobában sorakozó cipőket, és kiszedegetni belőlük az apró, színes kincseket. Olyan néma szorgalommal végeztem ezt a műveletet, mint egy szalagmunkás valamelyik gyárban. Eszembe sem jutott, hogy a Mikulás hozta volna az édességet, a következő évben, a sokadik csalódás után mégis ugyanolyan izgalommal vártam.
– Gyermekként hogy képzelted el a nagy találkozást?
– Azt gondoltam, mindhármunknak hoz majd valami ajándékot, és esetleg velünk is vacsorázik, így végre körbe tudjuk ülni az asztalt. Negyedikes koromra aztán a barátnőim felvilágosítottak Mikulás-ügyben, így többé nem voltak ilyen jellegű elvárásaim. Körülbelül egy év múlva váltak el a szüleim. Felnőttként értettem csak meg, hogy egyedül miattam kínlódtak végig egymás mellett annyi évet, pedig engem a közöttük lévő feszültség jobban megviselt, mint az, hogy nem lakunk többé egy fedél alatt.
– Édesanyáddal maradtál?
– Ez nem is volt kérdés. Apu hetente kétszer jöhetett értem, és kezdetben ezt be is tartotta, de aztán lassan elmaradozott. Igaz, akkoriban már én is inkább a haverokkal lógtam. Közben anyunak lett egy új kollégája, aki egyre gyakrabban hozta őt haza a munkából, majd kezdett fel is járogatni hozzánk. Kedves, vicces ember volt, én is örültem a társaságának, mert végre élettel telt meg a lakás. Az sem zavart, hogy rövid időn belül hozzánk költözött. Nem éreztem úgy, hogy betolakodik az életterünkbe, hiszen a szüleimmel sosem volt túl közeli, intim a kapcsolatom. Arra azonban nem gondoltam, hogy hamarosan teljesen megváltozik az életem. Kiskoromban – talán éppen a magányom enyhítésére – sokáig vágytam egy testvérre, nyolcadikos nagylányként viszont furcsán éreztem magam, amikor megtudtam, hogy anyu babát vár. Nehéz időszak következett, anyu testileg-lelkileg padlóra került, többször be is fektették a kórházba. A várandósság nyolcadik hónapjától már nem is engedték haza. Akkor győződtem meg igazán arról, mennyire jó embert választott maga mellé. A nevelőapám – akit mindig is inkább egy jó barátnak tekintettem – naponta bejárt hozzá a kórházba, ebédet vitt neki, és az itthoni tennivalókat is felvállalta, nekem ugyanis a középiskolai felvételihez közeledve a tanulás mellett semmire nem maradt időm. December 5-én született meg a húgom. Magánóráról jöttem éppen haza azon az estén, és az előszobai kisasztalon, a piros masnis virgács és egy nagy tábla csokoládé mellett ott várt a jó hírt rejtő levél. Mintha hirtelen felcserélődtek volna a szerepek, és mivel én már sok éve nem írtam a Mikulásnak, ő küldött volna nekem borítékba csomagolt, életre szóló ajándékot. Akkor, persze, nem fogtam fel az egésznek a jelentőségét, szinte gépies mozdulatokkal vettem vissza a kabátom, és indultam a buszmegálló felé. A szülészeten tértem csak igazán magamhoz. Amikor a gyűrött arcú, vekniméretű jövevény fölé hajoltam, különös melegség járt át, olyan, amilyent azelőtt sohasem éreztem. Mintha már akkor megsejtettem volna valamit az elkövetkező idők szépségéből, a közös ünnepvárásokból, a hétköznapok harsány vidámságából. A kimondatlan szavak csendjébe fojtott gyermekkoromért kárpótolt a kishúgom, akitől annyi önzetlen szeretetet kaptam, mint soha senkitől. Nekem nem született gyerekem, az ő fiát azonban a sajátomként kényeztettem, tanítottam, a húgom pedig – mint mindent – az anyaság ajándékát is nagylelkűen megosztotta velem. Így született bennem újjá a Szent Miklós-napi csoda, az, amiről valamikor, egy másik időszámításban, hagytam magam meggyőzni, hogy nem is létezik.
