Miért van gond az ivóvíz-szolgáltatással?!

A dolog úgy kezdődött, szóval úgy kezdődött, hogy folyt el a víz. Sok víz. Ebben a nagy szárazságban. Az Aquaserv nyugtatgatott, hogy nálunk nincs semmi baj. De ez nem érdekli a kilyukadt csővezetéket, az csak a hidraulika törvényeinek engedelmeskedvén eregeti szenvtelenül a drága nedűt. Mint például legutóbb a Kövesdombon, a Suceava utca 1848. sugárút felé néző végének zónájában.

De a dolog igazából korábban kezdődött, valamikor 2018-ban, amikor a régi acélvezetékeket műanyag (polietilén) csövekre cserélték, amelyek (állítólag) jobbak az acélnál. Azért csak állítólag, mert a műanyagból készült csövek (víz- vagy csatorna) csak akkor jobbak, ha fagymentes, közvetlen napsugárzástól védett helyen és a csővégeket a por, bogarak és egyéb élőlények ellen dugóval lezárt végekkel, alakváltozást nem okozó módon vannak tárolva egészen a szerelés pillanatáig, és a műszaki előírásoknak megfelelően vannak beszerelve. Eltekintve attól, hogy ezek a feltételek mifelénk túlnyomórészt (szinte egyáltalán) még a raktárakban sincsenek teljesítve, a jelzett esetben (finoman fogalmaztam, mert igazából soha) a munkatelepen egyáltalán nem így történik. Mindezt tetézi a kimondhatatlan hanyagság is. Például egy kb. 100 méteres szakaszon csekély két évig dolgoztak. Hogy hogyan lehetséges ez? Hát első alkalommal leraktak vagy két darab (6-10 méteres) csövet, az árkot visszatömték, és elmentek. Egy-két-három hónap múlva visszajöttek, a leírt műveleteket megismételték és így tovább. Nyilván, a csomóponti aknákban a két irányból lerakott csővégek még véletlenül sem találkoztak. De ez ugyanígy volt az 1848. sugárút esetében is. Azt gondolhatnánk, hogy ez aggasztaná a kivitelezőt vagy a megrendelő Aquaservet. Dehogy! Mit tesz ilyenkor a kivitelező cég? Elő az erdélyi tájakon meghonosodott rángával (ez a feszítővas, a legújabb univerzális szerszám), ami a (csak kismértékű irányváltozást felvevő, ha nem, megerőszakoljuk) csatlakozó idommal megoldja a problémát. Az, hogy a feszítéssel meghajlított műanyag cső állandó túlzott igénybevételnek van kitéve, meg hogy az ezáltal okozott csekély ovalizálás már nem biztosít időtálló és tökéletesen nyomásálló vízzárást a csatlakozásoknál, fel sem merül. Amikor az eltérés meghaladja a feszítővassal sem megoldható csatlakoztatást, sebaj! Sok csőidommal, a szükségesnél jóval nagyobb aknában (tehát drágábban) oldják meg azt. Ami tetőzi mindezt, hogy mivel az új aknákban is szinte csak a fémidomoknál jóval nagyobb helyet igénylő műanyag idomokat használják, az aknák méretének további mérséklése vagy talán egyéb okokból kifolyólag a kötelezően szükséges ürítő/levegőztető csapokat lespórolják. Ezek hiányában a szerelés végén vagy a javítások után kötelező fertőtlenítést és átmosást nem lehet megvalósítani. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha egy-egy ilyen beavatkozás után rozsdavörös sárlé folyik a csapból. (Egyébként a csapból minden reggel a hivatalos fogalmazás szerinti „enyhe elszíneződésű”, magyarán halvány sárgásbarnás színű víz folyik néhány másodpercig.) Mindezek ellenére szinte biztosra vehető, hogy ezeket a tervben előírt műveleteket mégis el lehet pénzügyileg számolni. A sok jogosított ellenőrző és felügyelő úr aláírásával kísérve természetesen. Vagy mégsem? Máskor a meglévő, szűk aknát használják az acélidomok felhasználásával, aminek falait az új csőbevezetések miatt összevissza törik, és erre a rozzant aknára helyezik rá az új vasbeton fedlapot. Ezeket a régi aknákat jóformán ki sem takarítják, bennük sár, törmelék, „ottfelejtett” fadarabok, pillepalack stb. marad. Ürítőzsomp vagy lejáróhágcsó? Minek az?

De lássuk magát a csőszerelést. A fel nem használt csövek a már leírt állapotban a járdákon lerakva várják heteken-hónapokon keresztül a beszerelést. Por, sár, fagy, tűző nap „edzi” őket. A fent említett tárolási módokon már megkínzott műanyag csövek beágyazásánál esetenként a szükséges ágyazati homokmennyiség legtöbb felét ha használják, takarásról szinte szó sincs, alapozási homokágyról még úgy sem, ugyanis a csővezetéket közvetlenül a kiásott sánc aljára fektetik, függetlenül attól, hogy esetenkét esőtől fellazított, összevissza taposott talajról, vagy a szárazságtól betonkeményre szikkadt agyagról van szó. Ha sár van, a szaki a sáros kezével esetenként kimarkolja a csővégekből és a szerelőidomokból a sár nagy részét, a többi marad. A munkaárok betömése is jó „gyakorlatiasan” történik, fittyet hányva a legegyszerűbb észszerűségi (a műszakiakról már nem is szólva) normákra: az exkavátor bezuttyintja, de többnyire csak a homlokrakodó az árok melletti földhányást egyszerűen betolja az 1-1,5 m mély árokba. A feltört betontörmelék, pizzásdoboz, csődarabok, pillepalack az árokba bedobálva nem gond (annyival kevesebb föld kell). (Egyébként ugyanebben a zónában a néhány évvel ezelőtti útburkolatcserénél ugyancsak a feltört régi betonalap törmelékét – köztük jó 30 ceniméteres darabokat is – használták fel az alapozáshoz.) A legritkább esetben az árok félmagasságában tömörítik először a visszatöltött földet, de többnyire csak teljesen feltöltött állapotban, ami gyakorlatilag egyenlő a nullával. Ezért van az, hogy néhány hónap múlva minden vezeték árka besüpped, és a legkisebb eső alkalmával kacsaúsztatóvá válik, télen pedig korcsolyapályává. Hogy a kiásott és visszatöltött föld esetenként akár betonkemény, több kilós-tízkilós rögöket is tartalmaz, nem akadály. Pedig ezek pontszerűen, mint egy lyukasztó, nyomják a csövet, ami egyáltalán nem tesz jót azoknak. A tökéletlen és nem folytonos beágyazás pedig nagyon árt a műanyag csöveknek, mivel azok az acélnál átlagosan 15-ször érzékenyebbek a hőmérsékletváltozásra, a homokágy célja pedig egyrészt épp ezt mérsékelni. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a polietilén csöveket meg nem engedett módon nulla vagy épp mínusz öt Celsius-fokon hegesztették, akkor még teljesebb képet kapunk a kivitelezés és ellenőrzés kies hazánkban bevett módjáról. Ezért nincs mit csodálkoznunk az Aquaserv honlapján feltüntetett csőtörések nagy számát látva.

Remélem, az olvasó még nem unta meg a kissé hosszúra sikeredett bevezetőt, de ígérem, kárpótolni fogja majd – természetesen az Aquaserv jóvoltából – a folytatás, mert a java még hátravan. Ugyanis a néhány évvel ezelőtt műanyag csőre kicserélt bekötővezetékek, nem bírván tovább a fentebb vázolt bánásmódot, sorra kezdték megadni magukat. Egyébként ugyanez történt például az 1848. sugárúton is a főelosztó vezetéken, de most maradjunk a bekötővezetékeknél. Történt ugyanis folyó év februárjában, hogy az egyik meghibásodott, vagyis megrepedt. Javítása a már leírt „műszaki megoldásokkal” történt. Igen ám, de a cső nem adta fel olyan könnyen, július közepén ismét megrepedt valahol. Kijött az Aquaserv, feltörte a cső egyik végén az úttestet, de a hiba nem ott volt, erre visszatömték, és elmentek. Mit ad az ég, alig három nap múlva ismét kijöttek, és feltörték a régebbi javítási szakasz másik végét is. Láss csodát, hát ott volt a hiba! Következett az ismert formula: javítás, visszatömés, eltakarodás.

Múlt hét végén az évek során összevissza turkált és trehány munkával úgy-ahogy visszatajkolt (értsd: megmocskolt) zónában egy nagy vizes folt jelent meg. Először azt hittem, hogy valamelyik autós mosta le a gépkocsiját, de csakhamar kiderült, hogy nem erről van szó. Az ott sűrűn parkoló autóktól nem lehetett biztosan tudni, honnan a baj. Mikor négy nap múlva, vagyis több mint egy hete az egyik eltávozott autó alatt egy bugyogás a felszínen is megjelent, gondoltam, beszólok a cégnek, nem is sejtve, hogy milyen élményekben lesz majd részem. Csengetek, megszólal a robot a hivatalos államnyelven, hogy rögzítik ám a beszélgetést, természetesen kizárólag az én meg a szolgáltatás minőségének javítása érdekében, hogy aszongya „pentru… apăsaţi butonul… etc., etc.” Na jó, akkor hadd válasszuk a magyar nyelvet. Miután a nyomogatási játékot eljátszottuk néhány percig, egy női hang szólal meg hamisítatlan román nyelven. Én értettem őt, de ő engem nem. Kérdem, akkor minek van a magyar nyelvi lehetőség, nem látják, hogy a magyar nyelvet választotta a kliens? Udvarias volt, mert hát nincs magyarul tudó a közelben, mondta, de ha mindenképpen akarom, hát kerít valakit. Lemondtam, térjünk már a lényegre, azért akartam beszólni. Mondom, mit tapasztaltam, és hogy már vagy négy napja folyik el az ivóvíz. Nem ígért semmit, csak annyit mondott, hogy itt a munka garanciában van.

Telnek a napok. Csütörtökön (július 28.), úgy három napra rá, délután megjelent a szokott csapat. Lehet, hogy azért telt ennyi időbe, mert a bejelentéseket sorjában teljesítik, és épp egy másik „bevetésen” voltak. Ezúttal egy másik bekötővezeték repedt meg, közel egy nem is olyan régi repedés helyéhez, ahol annak idején két szorítóbilincset is alkalmaztak egymás mellett. Most már ott van a harmadik is, nagyjából egyméteres hosszon. Ez is egy teljesítmény, ugye?! Beágyazás, homok? Ugyan minek! A bevezetőben említett munkamódszert ismerve ugye, most már nem is csodálkozunk annyira. Az alatt a jó félóra alatt, amíg a kavicsot várták, a hosszas áztatástól telített földből a gödörbe egy jó nagy adag víz visszaszűrődött, jócskán eltakarva a majd egy méteren szabadon álló (alátámasztás nélküli) vékony csövet. Erre kaparta rá a buldoexkavátor a feltört betontörmeléket a sárral együtt, majd a beszűrődött vizet a behányt kaviccsal „szorították” ki.

Az „illetékességi” érzékenységből fakadó esetleges hivatali felháborodásokat illetően jegyzem meg, hogy a leírtakat fényképesen tudom dokumentálni.

Óvatosan számolva is, napi legalább 13 köbméter (13.000 liter!) ivóvíz folyt itt el, egy hét alatt pedig legalább 91 köbméter. Ha ezt megszorozzuk a többi hasonló esettel, akkor évente több ezer köbméter ivóvíz folyik el ilyen módon. De ez, úgy látszik, nem nagyon izgatja az Aquaserv illetékeseit, miközben takarékosságra hivatkozva csak háromnaponként szolgáltatnak vizet a mezőségieknek, így büntetve több ezer embert a saját hiányosságaik miatt. Mert jogosan tevődik fel a kérdés, mi is az igazi oka ennek a büntetésnek? Mert jobb kifejezést nem lehet találni erre az eljárásra. Ugyanis, amint a Népújság internetes cikkében olvasható (Vajda György: Egyelőre a Mezőségen okoz nagyobb gondot, 2022. 7. 25.), a vízügy szerint a Maros vízhozama a sárpataki mérőállomáson (hivatalos adat) 8,75 köbméter másodpercenként (ami azt jelenti, hogy Marosvásárhelyen a régi gátnál kb. 9 m3/s). A vízmű eredetileg 1,2 m3/s napi átlagos teljesítményre volt méretezve, tehát emellett nemcsak a teljes kapacitással üzemelő (jelenleg szünetelő) vegyi kombinátot lehet ellátni korlátozás nélkül, hanem még a mederben is marad kellő vízhozam (egyébként ezek a vízhozamok Maroskeresztúr környékén a csatornahálózatok révén majd teljes mértékben visszakerülnek a Marosba). Ha jól emlékszem, az Aquaserv egy nemzetközi pályázat révén ezt a kapacitást 0,9 m3/s napi átlagos teljesítményre csökkentette az új ivóvíz-fertőtlenítő technológiai vonal (ózon- és aktívszén-kezelés) és a hozzá idomított szivattyúteljesítmények miatt, amit a drasztikusan lecsökkent fogyasztással indokolt. Az eredeti technológiai vonal (ülepítők, derítők, szűrők) kapacitása megmaradt ugyan (hacsak fel nem számolták részben, ahol lehetett), de így nincs teljesen kihasználva. Na már most, ha az előírások szerint a kötelező nagy távlati fogyasztást figyelembe véve (?!) jött ki ez a csökkentett kapacitás, akkor miért is kellett megszorítani a mezőségi vízellátást?

A mezőségi vízellátást illetően tudni kell, hogy azt részlegesen Marosvásárhely irányából egy szivattyúzással táplált főnyomóvezetéken keresztül közbenső tartályok és elágazó vezetékrendszer révén biztosítják. Hacsak ráadásul nem épültek meg a már jóval korábban megtervezett pótlólagos klórozóállomások is a nagyon hosszú vezetékekben órákig tartózkodó víz esetleges minőségromlásának megelőzése érdekében. Ilyen körülmények között háromnaponként szivattyúzva feltölteni a tartályokat, miközben a nagy hőségben a kórokozó baktériumok exponenciálisan szaporodnak a tartályok belsejében – nem beszélve az esetleges pótklórozás mennyiségének a vízhozamhoz való automatikus illesztése lehetetlenségéről –, hogy másként ne mondjam, világraszóló bravúr az Aquaserv részéről. Magyarán: képtelenség. Még az sem lehet magyarázat, hogy az alacsony vízhozam miatt (itt jegyezném meg, hogy az internetes Népújságban Vajda György tollából megjelent két cikkben – Egyelőre a Mezőségen okoz nagyobb gondot, 2022. 7. 25. és Augusztusig befejezik, 2022. 7. 26., két alkalommal ugyanaz a hiba csúszott be, ugyanis az a bizonyos 8,75 m3/s illetve 8 m3/s körüli értékek a sokévi átlag 39,6 m3/s értékének a 22%-a, és nem annyival kevesebb annál) a vízügy az erősen felmelegedett folyóvíz fenékrészi vízrétegének a túlmelegedését, valamint a gát környezetében az iszap kiülepedését az ürítő és fenékmosó dupla zsilip alsó táblájának kismértékű felemelésével létrehozott erősebb fenékáramlat érdekében lemondott a gát zsilipjeinek koronáján való átbuktatásról, miáltal a duzzasztott vízszint mintegy 60 centiméterrel csökkent a vízmű vízkivételi művénél is. Ez volt a helyzet július 21-én (akkor még nem kezdtek neki a zsilip javításának), de 25-én már tovább csökkentették kb. 1,2 méterre (internetes Népújság, Vajda György: Augusztusig befejezik, 2022. 7. 26.; egyébként itt is becsúszott egy hiba, ugyanis nem másodpercenként 1350 köbméter, hanem legfeljebb 1,35 m3/s – hacsak nem egyéb számbeli tévedésről van szó –, ami ugye, több mint 0,9 m3/s; most nem kommentálom a fényképet, habár a „javítást” illetően az is megérne egy misét), viszont ekkor a vízügy a gát alatt egy motoros szükségszivattyút állított fel, valószínűleg azért, mert az Aquaserv szükségvízkivételi műve a tavalyi katasztrofális összeomlás után (internetes Népújság, Vajda György: Meghibásodtak a vészhelyzeti szivattyúk, 2021. 9. 30.) azóta sem működik (pontosabban azóta is mind csak töprengenek a megoldáson, és nagyon valószínű, hogy a valamikori helyreállítás sem lesz sokkal különb). A valószínű lehetséges gond (de ezzel nem akarom az Aquaserv szájába adni a sípot) technológiai természetű lehet, ugyanis megtörténhet, hogy a nagyon felmelegedett nyersvíz előtisztítása, ülepítése az eredeti, nagyobb kapacitásra tervezett és esetleg meghagyott derítők, ülepítők és szűrők használata ellenére sem lehetséges a megfelelő mértékben.

(Folytatjuk)

Kelemen Árpád