A közerkölcsök romlásának századában nem szégyen a lakosság, tanulók és közemberek szemében, hanem ügyesség, fineszes, sikeres módszer kérdése.
Nem is lehetett volna másként. Az ember már szinte várta, számított rá, hiszen a dolog bele van csavarozva a levegőbe, a tárgyban magában rejlik, a román(iai) pedagógiai rendszerben, emberben, tesületben, légkörben honol. Kínálja magát. A közerkölcsök romlásának századában nem szégyen a lakosság, tanulók és közemberek szemében, hanem ügyesség, fineszes, sikeres módszer kérdése. Hogyan úgy, hogy ne. Még kamerával sem, de szagdetektorral, íriszfelismerővel sem. A beléptetőrendszer dacára, annak kijátszásával. A módszerek – állapítja meg az Országos Rendőr-főkapitányság, Edward Snowden leleplező sorozata, a vikilikon kifolyó kémügyek krónikása –, évről évre tökéletesednek. A felállított hatósági csapdák naivak, ezek szerint tehát az a balfék, akit rajtakapnak, aki saját elvakult kapzsiságán vész rajta.
Ha az ember csak az írott és elektronikailag manipulált sajtót vagy az objektív pletykákat veszi figyelembe, akkor is arról értesül, hogy ez az esztendő sem lett botránytól mentes, ekkor is lebukott igazgató(nő), főinspektor, nebuló, testület, tételkidolgozó tanzseni.
Persze, hogy az érettségiről beszélek, amely már évek óta a legvarizsáltabb próbatétel. Az iskolák neveltjei az érettségiről retteneteseket hallanak, az előző években érettektől csupa negatív visszajelzés érkezik, lehet vele riogatni, rémisztgetni, lehet vele fenyegetőzni. Minden bele van sütve, főzve, meg van vele fűszerezve a fiatal élete. De a tanáré is. Aki csak vonakodva vállalja, hogy felügyeli a csalásra késztetett, kényszerített, biztatott (?!!!) osztályok vizsgadolgozat-gyártását/javítását. Hiszen a vizsgapénz (az anyagi ellentételezés) csekély, nevetséges, nincs arányban a befektetett szimattal, sasszemlézéssel, szigorral, némasággal, rettegéssel, óvatossággal, s miközben a diákok között fel-alá sétál, katedrán állva szobrozik, cibikel, oson, csosszan, éjjellátó szemüveggel, távcsöves puskával, esetleg uzival fölszerelkezve vizsgálgatja a Lurkó Lurkovics és Csiszlikova Csalina kezének moccanását, azon gondolkozik, vajon hisz majd neki a rendőrség érettségiellenes csoportja, midőn ártatlanságát, bele nem kevertségét kell védelmezze a besugók és bérvádlók előtt.
Mindez így is marad, hiszem, amíg vissza nem állnak az emberségesebb, a tanulók, végzősök gondolkodását, észjárását, rátermettségét, érettségét vizsgáló humánus(abb) módszerekhez. Ahol az érettségi csak záróvizsga és nem életpálya-lezáró, lefejező, mindent egy lapra feltevő kockázati, élet-halál próbatétel, a vagy-vagyok kaszatornya, kínzatás, inkvizíció, börtönhelyi dolgozatírás.
És persze, jöjjön utána az egyetemi felvételi vizsga, amelyen tényleg idegenek előtt vizsgázik a gyerek, a fiatalember, az egyetemi évek alatt ki lehessen ejteni a kakukktojásokat és az oda nem illő pancsereket, kímélet nélkül. Függetlenül attól, mekkora anyagi támogatást kap ezért a felsőoktatási intézmény. Függetlenül a diáklétszámtól. Induljon el a félelmek és félremagyarázások nélküli elitképzés.
Az iskola csak alap, eszköz, lehetőségforrás. Nem a becstelenség tanulópadja.
Lehet, hogy én látom homályosan és hibásan az ügyet. Mai gyakorló pedagógusok túlzásként ítélik meg az általam vázolt kórképet. Tegyék, mondhatnak ellent, hozzanak jobbnál jobb ellenpéldákat. Lehetnek más véleményen egy szabad országban. Egyelőre az iskolai végvizsgák nem nyújtanak becsületből, csalásmentességből, hitványságtól távol eső, jól megszerzett és hasznosítható tudásról megnyugtató végeredményt.
