Miért Juncker, és miért nem?
A június 26-27-i európai uniós csúcstalálkozóhoz közeledve egyre izgatottabban figyelik az EU-val foglalkozók, hogy mire jutnak egymással a különböző érdekcsoportok az Európai Bizottság – az unió legfőbb végrehajtó intézménye – elnöki posztjának betöltését illetően.
A június 26-27-i európai uniós csúcstalálkozóhoz közeledve egyre izgatottabban figyelik az EU-val foglalkozók, hogy mire jutnak egymással a különböző érdekcsoportok az Európai Bizottság – az unió legfőbb végrehajtó intézménye – elnöki posztjának betöltését illetően. A kérdés ezekben a napokban többnyire nem úgy merül fel, hogy ki kapja, hanem úgy, hogy Jean-Claude Juncker kapja-e a tisztséget.
Az Európai Unió életében az európai parlamenti (EP-) választások a teljes tisztújítási folyamat első – és a Lisszaboni Szerződés értelmében meghatározó jelentőségű – állomását jelentik.
A Lisszaboni Szerződés abban hozott újat, hogy előírta: az Európai Bizottság elnökét a tagállamok csúcsvezetői, figyelembe véve az EP-választások eredményét, minősített többséggel jelölik, a jelöltet pedig az EP egyszerű többséggel választja meg.
A Lisszaboni Szerződés nem fejti ki, milyen konkrét kötelezettséget jelent az EP-választások eredményének figyelembe vétele. Az európai pártcsaládok ahhoz az értelmezéshez ragaszkodnak, hogy a választásokon győztes pártcsalád csúcsjelöltjét kell bizottsági elnöknek jelölni. A választást idén a jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú Európai Néppárt nyerte, a néppárti csúcsjelölt Juncker volt, így hát a volt luxemburgi kormányfőnek kell lehetőséget adni arra, hogy parlamenti többséget állíthasson maga mögé.
Ez az eljárási logika nehezen lenne vitatható egy államon – akár föderatív berendezkedésű államon – belül, az EU azonban nem állam, hanem olyan unió, amelynek annyi jogköre van, amennyit a tagállamok ráruháznak, márpedig a tagállamok fontos jogköröket megtartottak maguknak. Vannak tagállami vezetők, akik nem kívánnak automatizmust biztosítani a csúcsjelöltekre alapozott módszer érvényesítésének.
A Junckert ellenző állam- vagy kormányfők azért vannak nehéz helyzetben, mert ha nem fogadják el a csúcsjelölti módszert, akkor meg kellene mondaniuk – sőt, már az EP-választási kampány kezdete előtt helyes lett volna megmondaniuk –, hogy akkor ők miként, milyen szempontok szerint, milyen kiválasztási elvek mentén kívánják érvényesíteni a parlamenti választások eredményének figyelembe vételi követelményét.
Jean-Claude Juncker ellen David Cameron brit konzervatív miniszterelnök lépett fel a legerőteljesebben, még a brit EU-tagság fennmaradásának esélyét is megkérdőjelezte arra az esetre, ha Junckerből lenne bizottsági elnök. Cameron fő érve az, hogy Juncker annak a hagyományos uniós bürokráciának a szemléletét képviseli, amely minden újonnan felmerülő problémát a tagállamok közötti integráció még szorosabbra fűzésével, Brüsszel számára még több jogkör kikényszerítésével kívánna megoldani.
Junckerrel szemben az EP-választási kampányban megfogalmazódtak olyan ellenérvek is, hogy azt a néppárti válságkezelési módszert képviseli, amely csak a költségvetési egyensúly helyreállítására törekszik, és nem törődik eléggé a növekedés ösztönzésével, új munkahelyek teremtésének elősegítésével.
A luxemburgi politikus hívei erre az utóbbi érvre azt válaszolják, hogy a növekedés ösztönzésére valóban szükség van, de az nem járhat a nagy nehezen, úgy-ahogy helyreálló pénzügyi egyensúly ismételt felborításával. Az előbbi érvre – a túlzott integráció-pártiságra – pedig rendszerint az a válasz, hogy az eurózóna, amelynek a pénzügyminiszteri tanácsát Juncker hosszú éveken át elnökölte, a jelek szerint mégiscsak túlélte a válság hatalmas megrázkódtatásait, „a beteg gyógyul”, és a közös, egyre inkább összehangolt gazdaságpolitikában hatalmas potenciálok vannak.
Ha a június végi EU-csúcson nem sikerülne bizottsági elnököt jelölni, akkor is lenne még egy nyaruk az érintetteknek a döntéskényszer előtt: a José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság mandátuma október 31-én jár le. Egy dolog valószínűnek látszik: ha a csúcsjelölti elvet most nem sikerül keresztülvinniük a Juncker mellett kardoskodóknak, akkor az elv – és vele együtt Juncker – az idő előrehaladtával egyre inkább megfakulhat, és akkor őszre talán felmerülhetnek új nevek, új elképzelések. Most azonban még nagyjából ott tart a közgondolkodás, hogy „Juncker vagy nem Juncker”.
