A mi pályánkon az az igazi öröm, ha meg vagyunk szólítva

– Az Én és a világ egyéni esttel a 90 éve született Székely Jánosra emlékezünk. Életműve egyaránt gazdag prózai, drámai és lírai vonatkozásban. Hol találkoztál először a költő verseivel, és hogyan lett ebből előadói est?

– Színházunk már több Székely János-darabot bemutatott, és ezekben kisebb-nagyobb szerepekben mindig jelen voltam, de az igazán meghatározó találkozás jóval korábban történt. Még diákkoromban találkoztam Székely János költészetével. Lenyűgözött szenvedélyes igazságkeresése, vérfagyasztó pragmatizmusa, kíméletlen vallomása önmagáról és a világról. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez nekem most túl sok, hogy az emberi létezés ilyen szédületes mélységeinek a rétegeibe alámerülni fojtogató, így fennáll az a veszély, hogy az életmű inkább eltaszít, mint befogad. Azt éreztem, hogy még nem tudom megszólítani Székely Jánost, hogy várnom kell. És vártam. 

– Melyek az általad játszott előadás műfaji sajátosságai? Miben hoz újat ez a hagyományos pódiumestekhez képest? 

– Elkerülhetetlen és – konkrétságánál fogva – szinte megválaszolhatatlan kérdés. Amilyen egyszerű és jogos a kérdés, pont olyan bonyolult és nehéz válaszolni rá, és végső soron a néző fogja eldönteni, hogy miben lesz neki ez új. Abban biztos voltam, hogy csak akkor fogok bele ebbe a munkába, ha az más lesz. Ez minden alkotó legfőbb ambíciója. Azt is tudtam, hogy nem szeretem a versműsor vagy pódiumműsor stigmákat, hiszen két tucat verssel előállni a színpadon elég ahhoz, hogy szétzúzzuk azokat a korlátokat, amelyek közé beszorítanak ezek a műfaji megjelölések. Két tucat vers már egy élet, sőt, egyetlen vers is az, tehát már rég nem beszélhetünk sem pódiumról, sem műsorról. Ez már a találkozás maga. A találkozás még nevenincs színpadi műfaja, amiben benne van az esetlenségünk, az örömünk, a vágyaink, a szomorúságunk, az élni akarásunk. Így én inkább leegyszerűsítve, találkozásként definiálnám ezt a műsort, a szó legnemesebb testközeliségében, hiszen találkozni örömmel megy az ember, míg versműsorra néha kelletlenül, már csak azért is, mert emlékeiben még ott él, hogy a vers mindig benne volt a kötelező tananyagban. 

– A Gyulai Várszínházzal együttműködve jött létre a produkció, munkatársaid voltak Elek Tibor és Gáspárik Attila. Hogyan zajlott ez az együttműködés, figyelembe véve a két város közti földrajzi távolságot?

– Együttműködésünk részemről alapvetően a hálámban fejeződik ki, így ennek nincsenek földrajzi korlátai. Tibor nagyon ütős anyagot szerkesztett, amin ugyan sokat változtattam, de az alapokat mégiscsak ő tette le. Gáspárik Attila pedig intézményvezetőként fontosnak tartotta ezt a munkát, bátorított, hogy az örök emberi értékeket és eszményeket képviselő, egyetemes kitekintésű életműnek a legreprezentatív darabjai elhangozzanak a marosvásárhelyi színház Kistermében. 

– Székely János életművével foglalkozva hogyan viszonyulsz a verseihez, miben gazdagodtál te, Henn János, színészként és magánemberként?

– Itt érnek össze a szálak. Említettem, hogy várnom kellett, mert nem tudtam befogadni ezt a nagyon gazdag és szinte önemésztő életművet. És addig vártam, amíg már Székely János szólított meg engem, és nem én őt, mint annak idején. Minden színész tudja, hogy ebben semmi önteltség nincs, hiszen áldott pillanat az, amikor a szerep találja meg az emberét, önmagát valakiben, és nem fordítva, ami néha lehet elhibázott is örökös nagyravágyódásunk okán. A mi pályánkon – de magánemberekként is – az az igazi öröm, az igazi teljesség, ha meg vagyunk szólítva. És akkor a színész és a szerző vagy a szerep már nem elviselik, hanem kiegészítik egymást. Székely János szerint – és a költő filozófiai tézise mentén az Én és a világ konstrukciójában is – az ember lételméleti küzdelme csak egyirányú lehet: önmagunk felé. Ehhez hozzátettem az én irányomat is, ami szintén önmagunkhoz vezet, csak kicsit másként, és ebben a kettőnk illúziótlan szimbiózisában érzem azt, hogy igazán gazdagodtam.

Kérdezett: Szabó Réka