Olyan kérdés, amitől a legtöbb gyermek vagy megrántja a vállát (amennyiben rendelkezik ezzel az egyszerű lerázóképességgel), vagy mond valamit, csakhogy a felnőtt (h.) bácsit és vagy nénit elhallgattassa, eltávolítsa a saját gyermeki kényelmi övezetéből.
Aztán váratlanul kijelenti, hogy tűzoltó lesz és katona, vadakat terelő juhász József Attila poétikai összefoglalójában, vagy rendőr, buszvezető, mozdonyvezető, versenygyőztes Fittipaldi, színész, berepülő pilóta, űrhajós, tengeralattjáró. Sosem ellenőr a buszon. A minap hallottam valakitől, hogy ő maga piros csillogó-villogó száguldó tűzoltóautó szeretett volna lenni. Egy francia író említi, hogy bátyja kijelentette, ha nagy lesz, akkor ő lesz az Eiffel-torony. Van ebben tényleg nagyratörő vágy, kozmopolitizmus és hiúság, meg mindent megvető bátorság, büszke gőg és a mérnöki csúcsteljesítmény csodálata. De eddig még senkinek sem sikerült toronnyá lenni, de nem kizárt, hogy egyszer ezt is eléri a lehetetlent nem ismerő emberiség.
És máris megérkeztünk a felnőttkori csalódásokhoz és rossz pályaválasztásokhoz, megunt foglalkozásokhoz, a váltás óhajához, hogy ne mondjam kényszeréhez. Mert például az, aki ma mozdonyvezető (dízel, gőz, elektromos, motorvonaté), vajon megvalósította gyermekkori álmát, és nem akart inkább miniszter lenni, vagy koronás uralkodó? De végül is kénytelen volt beérni a mozdonyok vezérlésével, és kötöttpályán mozogni?
A pálya választását sokszor eldönti, milyen iskolába jártunk, hová vetett bennünket a sors iskolapolitikája, a tanügyi hatóságok „repartíciója”, a szerencse, a tudás vagy nem tudás. Ismerek egy szerencsés férfiút, aki mezőgazdasági szakközépiskolát abszolvált egykoron, és ma, előképzettségének és természetszeretetének hála, Abu Dzabiban magasan bérezett madárkém. Feladata a madarak életét, szokásait, párzását tanulmányozni, többek között azokét a két és többszárnyúakét, akik tőlünk oda emigrálnak őszönte a zordon időnek járása ellen és elől.
Tudok olyan ATI-generációs áldozatokról, akik nem haboztak otthagyni kényelmes online mesterségüket, és elmenni körömépítőnek, lóápolónak versenypálya mellé, egy másik reklámszakember hirtelen fordulattal inkább a villany-, gáz- vagy vízszerelést választja, csak hogy világot lásson.
Van, aki tanár szeretne lenni, mikor óriási az elvándorlás ebből a foglalkoztatási sávból, máskor a méhész író akar lenni, holott a méz jövedelmezőbb, mint az írás, ráadásul a mézet nem neki kell kitermelnie, hanem tenyészállatainak, míg az író maga kell bepötyögje munkáját, beküldje, kiadót, szponzort keressen, pályázzon, kiadja, eladja, dedikálja, ha már napvilágot látotta műve. Ez a legnehezebb, mert mit írjon az ember az elébe csúsztatott könyvbe az aláíráson túl, ami egyéni, és nem ismétlődik meg a további száz példánynál. (Már ha összegyűlnek manapság egy könyvbemutatóra, dedikálásra százan, és meg is veszik a műalkotást.)
Öcsém hóhér akart lenni, mesélte egyszer egy barátom, de hogy az áldozatoknak ne fájjon a kivégzés, mindezt gumipallossal fogja megejteni. Valószínűleg ugyanilyen agytechnikával jött rá az emberiség a gumibot felfedezésére és használatára. Csak egy kis hiba csúszott a számításokba. A fájdalmi együtthatót még nem sikerült kiküszöbölni.
Kérdés, mi szeretett volna lenni kiskorában a gumibot, gépfegyver, atombomba stb. feltalálója?
Egyezzünk meg, zsenge életkorban ismeretek hiányában senki sem álmodozik arról, hogy pénztáros lesz egy csődszéli javítóintézetben, esetleg egy rettenetesen forgalmas szupermarketben, vagy humánerőforrások menedzsere egy tengerbe forduló olajfúró toronynál.
