Mi a baj a testneveléssel?

(Folytatás május 24-i lapszámunkból)

Gyakran jelentek meg a médiában az utóbbi hónapokban a testnevelés-oktatással kapcsolatos félreértéseket, elégedetlenségeket tárgyaló cikkek. Hangsúlyosabb a negatív véleményezés, amióta a magyarországi Index folyóiratban is megjelent egy hasonló cikk Örök életre megutáltatja a mozgást a gyerekkel a testnevelésóra címmel, melyben szülők és tanulók panaszkodnak, hogy az órák elavultak és nehezek.

Az előző, azonos című cikk folytatásaként, melyben a testnevelés-óra programjával és módszereivel kapcsolatos elégedetlenségekre reagáltunk, lássuk, melyek azok a tényezők, amelyek hozzájárulnak a testnevelésnek mint tantárgynak az elmarasztalásához vagy leértékeléséhez, vagy ahhoz, hogy nem tulajdonítanak elég jelentőséget neki. És ez nem mai keletű, hiszen évtizedek óta a testnevelés a zenével és a rajzzal kiegészítő tantárgyként szerepel, bár mindhárom nélkülözhetetlen a gyerek fejlődésében, még akkor is, ha nem feltétlen a megélhetést és a biztos jövőképet szajkózza. A fejlett országok tanügyi rendszereiben a képességek fejlesztésére alapoznak, és csak azután a tárgyi tudásra. Nálunk ez fordítva van, s a három említett tantárgyat sokszor elhanyagolhatónak minősítik (szükség esetén fel is használják matek vagy valamilyen más alaptantárgy pótlására, versenyek előkészítésére). A tanár is éles kritikának teszi ki magát, ha gyenge osztályzatot ad, mert milyen dolog az, hogy még rajzból, zenéből vagy testnevelésből is gyenge jegyet kap a gyerek?! (Mintha ezekből automatikusan a legmagasabb osztályzatot kellene adni.) Ezek a tantárgyak, amellett, hogy önbizalomfejlesztők, nagymértékben fejlesztik a kreativitást is, mely megmutatkozik a tanulási eredményekben, ám ezt sokan nem veszik észre. Helytelen tehát ezeket a tantárgyakat alulértékelni, a többiekkel összevetve. Ami a testnevelést illeti, amire annyi panasz van mostanában, a baj ott kezdődik, hogy elpuhultak a generációk, erre utalnak a felmérési mutatók, és bármilyen szakszerűen irányított mozgásfoglalkoztatás nehezükre esik, ezért kellemesebb, rekreatívabb, játékosabb órákat szeretnének a szülők és gyerekeik is. Előfordul az is, hogy rendelnek, mint a nagyáruházban, és ők irányítják a szakembert, mit csináljon a gyerekük és mit ne. Csakhogy ez nem így működik, mert a testnevelés mint tantárgy nem kívánságműsor, hanem a gyerek egészségét, testi, lelki fejlődését biztosító olyan gyakorlatrendszer, mely fáradsággal, munkával, kitartással, megpróbáltatással jár, és ezeket a kvalitásokat erősíti majd az életben is. De ez sokszor tehernek számít, mert igen, ha futunk, elfáradunk, s ez természetes, mert így edződünk, vagy a mozgásformákat sok gyakorlás segítségével sajátítjuk el, így automatizálódhatnak agyunkban, ha megtanultuk, de ehhez dolgozni, harcolni, igyekezni kell, ez a testnevelés alapja. A szülők egy része mindentől óvná csemetéjét, nehogy elfáradjon, nehogy megfázzon, megizzadjon, elessen (miért lökte fel a társa kézilabdázás közben? – ilyen a labdajáték jellege, ez is előfordul) stb. De lássuk, milyen a testnevelő, mert ahogy mondják, a jó tanár megnyeri a gyereket, az meg érte lelkesedik, bizonyítani akar. Ha ellenszenves, túl szigorú, nagyszájú fegyelmező, cinikus kigúnyoló, hajcsár, akkor elnevezik, leutánozzák, kerülik, félnek tőle, szoronganak az órától, inkább a felmentéshez folyamodnak, és valljuk be, ilyenből is van szép számmal. A másik véglet, az előbbi felsorolást elkerülendő, a „labdabegurító” típus, aki úgy viszi végig a karrierjét, hogy beadja a labdát, aztán óra végén visszaveszi. Legtöbbször ezek a „jó tanárok”, mert nem szidnak, nem is ösztönöznek, nem is nevelnek, éppen csak felvigyáznak, azt csinálják, amit a diák szeretne, csak éppen mozogjon egy kicsit, vagy ha nem akar, akkor azt se, de év végén mindenkinek kijár a tízes, s akkor az idő is jól telik, reklamáció sincs, van, aki rúgja a bőrt, a másik meg nézi, s drukkol, az óra jól telik, hülyéskedni is lehet, jó kikapcsolódás, de inkább ne is soroljuk tovább. (Sokszor a következetes, szigorú, de jóindulatú tanárt is ebbe a kategóriába sodorják a sorozatos elégedetlenségek, jelentgetések.) A két véglet között mi az, ami értékes és modellszerű? Amikor a tanárnak jó, ha ismeri a gyereket, figyelembe veszi az egyéni képességeit, és aszerint értékeli az eredményeket, az osztályzattal serkent, még ha nem is annyira objektív a jegy. Helyesen terhel, biztat, dicsér, örül az eredménynek, megbízik a gyerekben, nem büntet a mozgással (s a száz guggolással), hanem maximálisan igénybe veszi annak figyelmét, játékosan oldja meg a mozgástanulást, megszeretteti a mozgást, tudatosan gyakoroltat, szigorúan és következetesen kitart a követelményei mellett. Ezt a típust szeretik és értékelik a gyerekek, bizalommal fordulnak hozzá problémáikkal, és később is pozitívan emlegetik majd. Ami az agyonkritizált és újdonságnak számító testneveléstankönyvet illeti, semmi kivetnivaló nincs benne. Hasznos segédanyag, mely ábrákkal, magyarázatokkal segíti a jobb megértést. Sportági ismeretterjesztő, tudatosítja azt, amit az órán gyakorlatban tanulnak, rávezeti a gyermeket az önismeretre, a pozitív önértékelésre, ismertető a szülőnek, aki betekintést kap a rendszerbe, s követni tudja a tanár munkáját is, ami persze sokak számára kényelmetlen. Kedves szülők, tanárok! Ne marasztaljuk el a testneveléstankönyvet, ne minősítsük nevetségesnek, örvendjünk, hogy van egy ilyen kapcsolatfenntartó segédanyag pedagógiai munkánkban!

Bogdán Emese