2021. május 15., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Istenem, nem is tudom, miért kezdek úgy mondatot, hogy Istenem. Egyre több mindenem adja be a kulcsot, előbb csak pislog, aztán kicsit sajog, közben még egyet rá, végül nagyon fáj, fáj, fáj.

Miért csinálom azt, hogy mikor a többszöri felébredés második stációján már úgy dőlök a bal oldalamra, mint Moby Dick, a fehér bálna, megszigonyozva, amit sosem tettem vadevezős koromban, és azzal csalogatom vissza idegeim nyugalmát, hogy Miatyánk, aki a mennyekben vagy...

Miért?

 

Porból lettünk, és porrá leszünk.

A marimba: csoda hangszer.

 

A por régi szerelmem. Sosem az jutott eszembe róla, hogy elmúlás vagy valami hasonló búvalbéleltség.

A por számomra gyermekkorom utcai balzsama volt. Olyan vidéken nőttem fel, ahol a kisebb hegy-völgyek, apró csúcsok, dimbes-dombos, árvalányhajas oldalak, patakparti alásuvadó kis rétek, a művelhető szalagföldek divatos nadrágokat utánzó csíkjai, a falvak logikátlanságukban is bámulatos mérnökiséggel bolyongó jámbor utcái gyakorta huncut hazai szagot küldtek a soványan szédelgő portákra, bár a nap két szakában érezhette csak boldognak magát népünk: hajnali kürtöléskor, illetve estvéli takarodáskor.

A hajnalt csak legénykoromban szerettem meg, amikor már volt leányka, aki megtárulkozott.

Az est a vacsoracsillaghoz pusszantva uralta a befejeződött napot. Ha lett hold, akkor jó. Ha nem, akkor holdvilág nélkül még jobban szeretkezhettünk.

Némileg zavart a drága állatok erős metabolizmusa. Bűzfrontok tologatták egymást a borzalom felé.

 

Akkor jöttünk rá, hogy cserélni is lehet.

De korábban, míg még kisebb is lehettem, nem tudhattam szerelmeskedni. Estigre s kürtigre érkezett a csorda, pocsolyából csompolyogva mindenem porszínűvé vált, a leánykák az átellenben magasodó Kakasmart fehéreperfáiról vihorászva lohasztották nyüszkölődő férfiasságunkat, főleg az a magasra nőtt fehérgólya lány, aki folyton a nevemet kiáltotta: Józsi, Józsi.

Pedig nem is úgy hívnak. Csak Mózsi, Mózsi.

Meg szoktuk rakni, aki kétségbe vonja.

 

Na, mondom, mert csak ezt akarom, jön a csorda, elöl a tüttürüttő Fataró Nyéló, aztán a mindenfélék, de ha tudnád, milyen rend szerint haladnak a marhák, te sem lennél az.

Valahol a nyuguttába, ahol csak a mi teheneink érdekelnek, beléáll a lábujjaim közé a rezgenya.

A melegtől a hidegbe bőröm felborzong, mint a szerelemben az érdekelt szervek.

Hajóként suvasztom előre felé a lábam, holland papucs, tele élvezettel.

A por most a legüdvösebb, átjárja bokám, sarkam, talpam, lábfejem, lábujjaim, aztán megállapodik egy különleges helyen, amely nem az én testem része.

Vár rám a bombák hűvöse.

Ekkor vagyunk igazán boldogok.

Beforgatom ezt a puhát. 

Mindenébe ömlök bele.

Liza, Liza, Liza, Liza.

Atyaúristen.