Istenem, nem is tudom, miért kezdek úgy mondatot, hogy Istenem. Egyre több mindenem adja be a kulcsot, előbb csak pislog, aztán kicsit sajog, közben még egyet rá, végül nagyon fáj, fáj, fáj.
Miért csinálom azt, hogy mikor a többszöri felébredés második stációján már úgy dőlök a bal oldalamra, mint Moby Dick, a fehér bálna, megszigonyozva, amit sosem tettem vadevezős koromban, és azzal csalogatom vissza idegeim nyugalmát, hogy Miatyánk, aki a mennyekben vagy...
Miért?
Porból lettünk, és porrá leszünk.
A marimba: csoda hangszer.
A por régi szerelmem. Sosem az jutott eszembe róla, hogy elmúlás vagy valami hasonló búvalbéleltség.
A por számomra gyermekkorom utcai balzsama volt. Olyan vidéken nőttem fel, ahol a kisebb hegy-völgyek, apró csúcsok, dimbes-dombos, árvalányhajas oldalak, patakparti alásuvadó kis rétek, a művelhető szalagföldek divatos nadrágokat utánzó csíkjai, a falvak logikátlanságukban is bámulatos mérnökiséggel bolyongó jámbor utcái gyakorta huncut hazai szagot küldtek a soványan szédelgő portákra, bár a nap két szakában érezhette csak boldognak magát népünk: hajnali kürtöléskor, illetve estvéli takarodáskor.
A hajnalt csak legénykoromban szerettem meg, amikor már volt leányka, aki megtárulkozott.
Az est a vacsoracsillaghoz pusszantva uralta a befejeződött napot. Ha lett hold, akkor jó. Ha nem, akkor holdvilág nélkül még jobban szeretkezhettünk.
Némileg zavart a drága állatok erős metabolizmusa. Bűzfrontok tologatták egymást a borzalom felé.
Akkor jöttünk rá, hogy cserélni is lehet.
De korábban, míg még kisebb is lehettem, nem tudhattam szerelmeskedni. Estigre s kürtigre érkezett a csorda, pocsolyából csompolyogva mindenem porszínűvé vált, a leánykák az átellenben magasodó Kakasmart fehéreperfáiról vihorászva lohasztották nyüszkölődő férfiasságunkat, főleg az a magasra nőtt fehérgólya lány, aki folyton a nevemet kiáltotta: Józsi, Józsi.
Pedig nem is úgy hívnak. Csak Mózsi, Mózsi.
Meg szoktuk rakni, aki kétségbe vonja.
Na, mondom, mert csak ezt akarom, jön a csorda, elöl a tüttürüttő Fataró Nyéló, aztán a mindenfélék, de ha tudnád, milyen rend szerint haladnak a marhák, te sem lennél az.
Valahol a nyuguttába, ahol csak a mi teheneink érdekelnek, beléáll a lábujjaim közé a rezgenya.
A melegtől a hidegbe bőröm felborzong, mint a szerelemben az érdekelt szervek.
Hajóként suvasztom előre felé a lábam, holland papucs, tele élvezettel.
A por most a legüdvösebb, átjárja bokám, sarkam, talpam, lábfejem, lábujjaim, aztán megállapodik egy különleges helyen, amely nem az én testem része.
Vár rám a bombák hűvöse.
Ekkor vagyunk igazán boldogok.
Beforgatom ezt a puhát.
Mindenébe ömlök bele.
Liza, Liza, Liza, Liza.
Atyaúristen.
