Mezítláb

• 2013-10-08 15:35:01

• Nagy Székely Ildikó

Rómeó olyan, mint egy kartonlapra rögzített, háromdimenziós kártyafigura. Téli sapkájában, vékony kabátjában, borostás arcával ő lehetne a kiszámíthatatlan utcajátékok Fekete Pétere, csakhogy egyrészt neki van párja, másrészt túlságosan erőtlen ahhoz, hogy bárkinek veszteséget okozzon.

Rómeó olyan, mint egy kartonlapra rögzített, háromdimenziós kártyafigura. Téli sapkájában, vékony kabátjában, borostás arcával ő lehetne a kiszámíthatatlan utcajátékok Fekete Pétere, csakhogy egyrészt neki van párja, másrészt túlságosan erőtlen ahhoz, hogy bárkinek veszteséget okozzon. Átfolynak rajta a pillanatok, elvonulnak fölötte az arcok, kicsit olyan, mintha nem is létezne. Csak két csonka lábfeje készteti megállásra az arra járót.

– Hogy történt? – guggolok mellé.

– Le kellett vágni. Érszűkületem volt – néz rám beszédes szemével. – Kint aludtam a feleségemmel, és megfagyott a lábam. Egyből feldagadt. Egy hívő fizette a kórházi kezelést, 28 milliót adott.

Itt elakad a beszélgetés, de mikor arra kérem, idézze fel életét, hátha segítségére lesz az, ha mások is hallanak róla, élénkebben válaszolgat.

– Kétéves voltam, amikor anyám férjhez ment, és odaadott a keresztanyámnak, ő nevelt.

– Testvérei vannak?

– Heten voltunk.

– Mi van a többiekkel, tud róluk?

– Nem tudok. Azt sem tudom, hogy mikor születtem, „buletinem” sincs, nem is volt soha. Egyszer egy barátom segíteni akart, hogy keressük meg anyámat. Aztán elmaradt a dolog.

– Gyermekként is kéregetett?

– Igen.

– Iskolába járt?

– Öt osztályt végeztem.

– Dolgozott valamikor?

– Lukafalván, a falumban szedtem a törökbúzát. De aztán megbetegedtem.

– Gyermekei vannak?

– Két gyermekem van, egy családnál élnek.

Középkorú nő lép hozzánk a közeli boltból, egyszer használatos műanyag pohárban vizet hoz. Rómeó megköszöni, leteszi maga mellé. Valaki lenyújt egy egylejest, zsebre teszi.

– Az ott a feleségem – mutat az utca végébe. Alacsony nő közeledik, amikor mellénk ér, akkor veszem csak észre felső ajkán a hatalmas dagadást.

– Valami szalonnát ettem, attól lett. Kell vegyek kenőcsöt – mondja, aztán ottlétem okát tudakolja.

– Ha jön Dzsoni, megyek a nagypiacra – fordul később párja felé. – Nadrágot kéne vegyek, ott csak ötven bani – magyarázza ismét nekem, aztán újra a férfira néz. – Csináltál valami pénzt?

– Két lej ötven banit – dörmögi Rómeó.

– Mióta vannak együtt? – tudakolom.

– 14 éve. Rómeó ismerte az első férjemet. Az infarktusban halt meg. „Brenizett,” ivott, nyáron is dzsekiben járt. Nem bírta sokáig a szíve.

A korábban vizet hozó asszony tűnik fel újra.

– Arrébb tudna menni egy kicsit, hogy tisztítsam meg az ablakokat? – kérdi együttérzően. Rómeó kartonostól pár centivel távolabb csúsztatja magát. Újra a nőhöz fordulok.

– Hány gyermekük van?

– Négy. A szülészeten láttam őket utoljára.

– Magának sincs „buletinje”?

– Nekem három is volt. Az első elveszett, a másodikat ellopták, a harmadik apámnál maradt. De ő már nem él. Én enyedi vagyok, egy nagynéném lakik itt, Vásárhelyen, rajta keresztül kerültem ide annak idején.

– Ő nem segíti magukat?

– Nem tud, mert részeges a férje.

– Hol szoktak aludni?

– Ott, ahol az ószer volt, a híd alatt.

– Hogy bírják a hideget?

– Én még bírom, de ő... – néz újra a férfira. – Ekkora patkányok vannak ott – mutatja szürke ujjaival –, félek, hogy egyszer megharapják a lábát. Nem is fekszem le éjjelenként, seggen ülök, úgy alszom. A holmiinkat ott tartjuk egy nejlonzsákban, a bokorban. Volt két paplanunk, azt ellopták. Ételt nem is tehetünk félre, mert eltűnik.

– Nem próbált munkát keresni? – faggatom az asszonyt.

– Régebb az Adyban egy blokkban takarítottam. De most, hogy a férjem beteg, nem hagyhatom magára. Jönnek a „brenisek”, akik fújják a pungát, elveszik a pénzét, megverik. De a piacon szoktam segíteni, vizet hozok a virágoknak, azért kapok pár lejt vagy ételt. Szeretek dolgozni, szívesen csinálom.

Kócos, köpcös fiatalember áll meg mellettünk, ő Dzsoni. Pár perc múlva a nővel távozik. Rómeó mozdulatlanul várakozik tovább. Csak most veszem észre a fal mellé állított cipőket.

– A magáé? – kérdem.

– Igen.

– Nem veszi fel?

Megrázza a fejét, aztán maga elé mered. Éhes óriásmadárként kering fölötte a délután.