Mesék és boszorkányok

Imre Eszter könyvbemutatójáról

Jó érzés egy fiatal író első kötetének bemutatóján részt venni, egy pálya indulásának tanúja lenni. Főként, ha az illető marosvásárhelyi: Imre Eszter prózakötetének ismertetője telt házas közönséget vonzott az Ariel színház stúdiótermébe, ahol a mélyen tisztelt egy jó hangulatú, felszabadult, poénokban bővelkedő könyves délutánon vehetett részt. A szóban forgó könyv a Luca-napi mesék címet viseli, és prózakötet. A magyarországi Attraktor Kiadó gondozásában jelent meg, tizenhárom novellát tartalmaz. E novellákról, az írói hivatásról, az örök életű múltról, az alakuló jelenről és a formálódó jövőről a szerzővel Mihály Emőke szerkesztő beszélgetett.

– Imre Eszter első könyvének első bemutatóján vagyunk, ahol nagyon sok generáció képviselteti magát. Engem, aki inkább már az idősebbekhez tartozom, is picit sokkolva ért a könyv, megpróbáltam belőni, hogy milyen irányvonalakon keresztül lehet e novellákat megközelíteni. A könyv kulcsszava a boszorkány, kérdés, hogy ez a fogalom ma mit mond nekünk? A középkori boszorkányüldözések idején az ördögökkel való kapcsolatteremtéssel gyanúsították meg őket, ezáltal a nőgyűlölet egyik szimbóluma lett a boszorkány alakja. A néprajzi vonatkozásban annyira túlélt e hiedelem, hogy egyedül ő az, aki mindmáig úgy maradt meg, mintha valóban létezne. A nép körében, főleg vidéken különösen erős indulatokat hívnak elő vele, hatalmas energiaként feszül a kollektív tudatalattiban és egyes emberekben is. A romantikus irodalom, a fantasy világában is otthon van e típus. Azok az alakok, akiket teremtettél, a boszorkányok melyik családjához tartoznak? – tette fel első kérdését a méltató.

Válaszaiban Imre Eszter elmondta: – Nem ástam bele magam a boszorkány-szakirodalomba, azt gondolom, hogy pont attól boszorkányok és jó fejek ezek a karakterek, hogy nem besorolhatók. A fantasy és a néprajz felől sem közelíteném meg őket, nem így élem meg ezt a kötetet. Totál hétköznapi nőkről írok, vannak közöttük fiatalabbak, kislányok, idősebbek, öregasszonyok, mindenféle generációból. Az embernek fel sem tűnik, hogy valami különös lenne velük, amíg meg nem lepik valamivel. Nagyon szomorú lennék, ha ezeket a Lucákat valamilyen boszorkánycsaládba kéne beleilleszteni. A legtöbb boszorkányom pozitív szereplő, de nem szeretném diszkriminálni a gonosz boszorkányokat sem, így ilyen is van közöttük, igaz, az ő esetében is kiderül: a gonoszság csak úgy nem létezik, a gonoszság mindig lesz valamiből. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom hozzátenni, hogy nem feminista kötetről van szó.

– Ki meséli ezeket a meséket, hogy képzeljük el a narrátort?

– Van egy külső, felülről néző narrátor, aki elbeszéli ezeket a meséket. 13 különálló novellából áll a kötet, de végig ugyanaz a szemlélő mesél. Ez a narrátor mindegyik korra rá tud látni és akár jövőképet is érzékel, mert van olyan mese, amely a jövőben is játszódhat. Számomra nem volt nehéz e világ leírása, nem kellett kitalálnom azt, hiszen ebben élek gyerekkorom óta. És végre el tudtam mondani, hogy hol élek! Nem az a kérdés, hogy erre mikor jöttem rá, hanem hogy mikor mertem felvállalni. Inkább ehhez kellett sok idő. Nem kellett megpróbálnom elképzelni egy különleges, egzotikus világot, hiszen nagyon sok időt töltöttem benne. A nevek is különlegesek és szándékosan távolítják el az olvasót, jelzik, hogy áttértünk egy másik dimenzióba. Ami az északi helyszíneket illeti, volt egy izlandi utam, amely tovább táplálta az észak-mániámat. Pár éve elkezdett vonzani ez a világ, és az út óriási élmény volt. Otthon éreztem magam az izlandi télben, az északi képekben, zenében. Elkezdtem közben írni a következő kötetemet, az regény lesz. Ott is egy helyszín fogott meg és nem eresztett el, ebből is gondolom, hogy a helyszínek számomra nagyon fontosak. Egyébként nem tudom, hogy hogyan kell regényt írni, ez is azért lett novelláskötet, mert röviden nem tudok írni, de túl hosszan sem. A regényt éppen ez okból nagy kihívásnak érzem. Később jöttem rá, hogy sokkal több kapcsolat van a szereplők és a novellák között, mint amennyire gondoltam, amikor írtam. Mindez nem befolyásolja az adott novella cselekményét, de hozzásegít a jobb megértéshez. A kötetben a novellák a megírás sorrendjében szerepelnek, kivéve a legelsőt – azt írtam meg legutoljára. 

– Milyen műfajokat szeretsz, mely olvasmányélmények hatottak rád leginkább?

– Tudom, hogy nem szabad ilyet mondani, de semmilyen minta nem volt előttem, nem volt irányadó sorvezető. Műfajilag leginkább mágikus-realista novelláknak nevezném őket, de nem a marquezi értelemben. Nem tudom, majd a kritikusok megmondják. A népmesék, az északi zenék inspiráltak ugyan, de nem tudatosan. Amikor tudatosan használtam valamit, azt mottó formájában használtam fel.

– Három fordításköteted is van, amelyek már régebben megjelentek.

– Igen és azok nagyon megtanítottak írni! Mindig hálát adok, hogy angolból fordíthatok, mert azáltal megtanultam magyarul. Nagyon sokat kell olvasni ahhoz, hogy az ember aránylag jól tudjon írni, és úgy érzem, még többet kell fordítani hozzá. Most nagyon fura érzés könyvben látni, előadóktól hallani az írásaimat. A megíráskor természetesen bennem volt, hogy szeretném, ha minél többen olvasnák. Amikor eldöntjük, hogy publikálunk, mindannyian ezt szeretnénk, de bennem mostanáig nem tudatosult, hogy ezeket a novellákat tényleg el fogják olvasni emberek. Amikor írtam, semmit nem vettem észre a körülöttem lévő világból és soha nem szerepelt a gondolataim között, hogy meg is jelenik majd. Ezen a nyáron ki nem mozdultam, látástól vakulásig a köteten dolgoztam. Nem tudtam elképzelni, hogy mást csináljak – válaszolta a méltató és a közönség kérdéseire Imre Eszter.

A Luca-napi mesék bemutatóján a kötetből Barti Lehel és Czüvek Lóránd színművészetis hallgatók olvastak fel, a novellák különleges hangulatát pedig Deé-Lukács Gergely vibrafonjátéka fokozta.