Második nekifutás
A repatriálók, akik 1919–1920-tól maguk mögött hagyták Vásárhelyt, Budapestnek tartottak, remélve, hogy ott folytathatják az életet, ahol félbeszakadt 1914-ben, a háború kitörésének első hónapjaiban vagy 1916. augusztus végén. Ám néhány száz szerencsés kivételével a többség vagonokban lakott éveken keresztül, a menekülttelepeken. Lesüllyedt, eladogatta holmiját vagy szerencsét próbált másutt, vidéken, gyárakban – ha volt munkásfelvétel –, belépett a hadseregbe, a rendőrség kötelékébe vagy továbbvándorolt Amerikába, Ausztráliába, ahol jobb vagy még komiszabb, de gyökeresen más élet várta, mint a szülőföldjén.
A menekülthullám elült. A visszamaradt földekért és nagy értékű ingatlanokért perek folytak, ún. optánsperek, panaszok mentek Genfbe a Nemzetek Szervezetéhez. Nem sok eredménnyel. Álmok és illúziók. Remények és a revízió követelése.
Aztán 1940-ben még egyszer fordult a világ. Bécsben, augusztusban, éppen 24 évvel a román betörés után. Észak-Erdélybe újra bevonult a magyar közigazgatás, a hadsereg. Visszatértek néhányan a 20 évvel korábban eltávozottak közül.
Két irányú menekülthullám habzott fel a Bécsben megvont határ kétoldalán. Románok szedték össze sietve motyójukat, és igyekeztek Bukarest, Temesvár, Brassó vagy Szeben felé. Magyarok lépték át a határt Nyárádtőnél, a Kolozsvár feletti Erdőfeleknél a jobb, magyarabb élet reményében. Vásárhelyről elvonult – nem minden erőszak nélkül – bosszúsan a román közigazgatás, a bírói kar, a tanárok és az erőszakszervezetek ide helyezett képviselői, a hadsereg. Maradtak az egyszerű emberek, akik mindkét nyelvet beszélték, akik régen még magyar iskolába jártak. Odaátról, a közeli és távolabbi dél-erdélyi városokból (Tordáról, Dicsőből, Medgyesről, Nagyenyedről) vagy a falvakból érkeztek minden rendű és rangú magyarok. Elüldözve, megalázva, megsanyargatva. Kormánybiztost neveztek ki, akinek feladata volt ezek elhelyezése. Laktak az egykori barakktáborban (a Teleki utca és a Poklos-patak között), amelyet még 1915-ben épített a város az orosz hadifoglyok számára, rokonoknál húzták meg magukat. Vásárhelyen alig volt szükséglakás. Nyomorogtak, nélkülöztek, hiszen egyik város sem volt felkészülve a nagyobb és tartósabb (1940–1944) menekülthullám fogadására. (Enyhülést tulajdonképpen az ’50–60-as években eleredt nagyobb arányú lakásépítés hozott.)
Azt nem tudjuk, hogyan helyezkedtek el az elmenekült románok odaát. Erről nem rendelkezünk forrásokkal. Csak annyit tudunk, hogy például a Mihály vajda nevét viselő kadétiskola Temesvárra tette át székhelyét, míg Dandea polgármester felesége (a volt magyarnyúzó polgármester idejében elhúzta csíkot) még maradt a luxusvillában (ma innen sugároz a közszolgálati rádió), pakolta a sok „gyűjtött” csecsebecsét, bundát, szőnyeget, bútort, ékszert, műkincset. (Egyébként egy szál vulkánfíber bőrönddel szalajtották férjeurát Kolozsvárról ’21-ben.) Ám a hatóságok vámkötelesnek nyilvánítottak mindent, s megakadályozták, amíg tudták, az értékek kisíbolását.
1944-ben egy újabb menekülés kezdődött, augusztusban, a front közeledtével. Ismét sokak lába alatt égett a föld, mentek, futottak, menekültek. Magyarok és németek. Sokan féltek a vörös hadseregtől, a kommunistáktól, a visszatérő román hivatalnokok bosszúvágyától, revansszellemétől.
Akik nem menekültek, nem menekülhettek még a tavasszal, azok a sárga csillagosok voltak. Alig néhány ember szökött át Romániába. Törvénytisztelők maradtak…
1944. december 1-jén a város ideiglenes polgármestere, Zsák Adolf által rendelt népszámlálás kiderítette, hogy a város lakosainak száma 29.692 fő. Míg 1941-ben 44.946 lélek volt. Leszámítva a háborús veszteségeket, eltávozott 8.326 személy és „ismeretlen helyen tartózkodik” 5.402 zsidó személy. A deportáltak, elhurcolt vagy munkaszolgálatos zsidó férfiak számát az 1941-es népszámlálás adataival való összevetésből következtette ki a népszámlálást elrendelő polgármesteri hivatal. (Ekkor még kevesen tudtak Auschwitzról és a többi haláltáborról, mely még javában működött.)
Eltávozott 5.294 férfi és 3.032 nő, azaz 4.036 család. Ebből magyar volt 7.922, román 161, német 77, egyéb 176. Vallásukat tekintve róm. kat. 2.879, ref. 3.788, unitárius 296, gör. kat. 158, gör. kel. 42, lutheránus 98, egyéb 1.065 személy. Katonaként távozott 4.282 személy, egyéb okokból (szociális, politikai) 4.044 fő. Az eltávozott értelmiségiek és hivatalnokok között volt 14 pap, 75 tanár, 35 zenész, 53 orvos, 14 gyógyszerész, 35 mérnök, 9 bíró, 45 ügyvéd, 5 újságíró, 2 vegyész, 601 tanuló, 88 tanító, 2 szobrász, 4 festőművész, 17 műszerész, egy tervező, 6 építész, 10 fogász, 15 gyáros, 16 igazgató, 4 iparművész, 15 nyomdász, 8 jegyző. Nem tartózkodott már a városban 757 közalkalmazott, 79 magánalkalmazott, 125 katonatiszt, 28 csendőr. (Ebbe beleszámláltattak mind az elmenekültek, mind a faji okokból elhurcolt városlakók.)
