Menekülőben
2018-08-21 15:35:06
- Nagy Székely Ildikó
Boróka otthon is mindig utcai ruhát viselt, csak az esti villanyoltás előtt bújt pizsamába.
– Gyermekkori szokás, szinte észrevétlenül lopta be magát a felnőttéveimbe – magyarázta beszélgetésünk elején a szigorú arcú, karcsú nő. – Már egészen kiskoromban megtanultam, hogy mindig útra késznek kell lennem. Apám esténként általában ittasan jött haza, és ha nem akartunk cirkuszt, nekem meg anyámnak időben le kellett lépnünk otthonról. Rendszerint a tömbházunkkal szembeni parkban húztuk meg magunkat, ott vártuk, hogy végre elcsendesedjen a lakás. Amikor az ablak elsötétült, tudtuk, hogy lefeküdt az öreg, és nyugodtan hazamehetünk.
– Mi történt, ha mégis otthon talált? – szóltam közbe.
– Olyankor elkerülhetetlen volt a balhé. A legjelentéktelenebb dolgok miatt is belénk kötött, volt, hogy azért, mert szerinte anyám hidegen tette eléje a levest, máskor az ellenőrzőmben lévő jegyek bosszantották fel vagy az, hogy nem volt tökéletes rend a szobámban. Bármennyire igyekeztünk megfelelni az elvárásainak, előbb-utóbb elcsattant a pofon. Ha én kaptam, az mindig elviselhetőbb volt, mint amikor anyámat bántotta. Könyörögtem is neki eleget, hogy váljon el, de rendszerint az volt a válasz: kislányom, ugye nem akarod, hogy az utcára kerüljünk? Apám nevén volt a lakás, így anyám nem tehette ki, inkább tűrt és hallgatott.
– Hány éves korodig tartott ez az állapot?
– Tizenhét voltam, pár nap választott el az érettségi bankettől. Nem emlékszem már pontosan, miért haragudott meg apám ismét anyura, a lényeg, hogy olyan erővel lökte neki az ajtónak, hogy vérezni kezdett az orra. Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt nálam az a bizonyos cérna. Nekiszöktem apámnak, és felpofoztam. Egy másodpercre meglepetten meredt rám, aztán kinyitotta az ajtót, és kilökött a lépcsőházba. Azt ordította, hogy tűnjek el az életéből, én pedig ész nélkül szaporáztam lefelé a lépcsőn.
– Édesanyád hogy reagált erre?
– Nem jött utánam. Csak zokogott az ajtófélfának dőlve, és hagyta, hogy belerohanjak az éjszakába. Egy barátnőmhöz mentem, akinek a szülei mindig kedvesek voltak hozzám. Hetekig náluk maradtam, a bankettre is ők vittek el kölcsönruhában. Anyu egész idő alatt meg sem keresett. Akkor jöttem rá, hogy nemcsak nem tud, nem is akar kilépni az áldozat szerepéből, számára ez a természetes létforma.
– Sikerült leérettségizned?
– Igen, bár nem túl fényes jegyekkel. Mindenesetre az, hogy valamennyi tantárgyból átmentem, adott annyi önbizalmat, hogy kézbe vegyem az életem. Rövid keresgélés után egy éjjel-nappal nyitva tartó kis boltban találtam állást. Nem volt könnyű, főleg az éjszakai műszakot szoktam meg nehezen, de legalább volt egy kis jövedelmem, amiből még szobabérlésre is futotta. Egy idős asszony lakásába költöztem be egy városszéli lakótelepen. A néni rendkívül kedves volt, bármit főzött, engem is megkínált, esténként pedig leültetett a tévé elé, hogy együtt nézzük a kedvenc sorozatát. Egyedül az zavart, hogy bár külön szobám volt, nem vihettem fel senkit a lakásba, ezt már a beköltözésem előtt kikötötte, és ahhoz is ragaszkodott, hogy este 8 órára legyek otthon. Így nem tudtam eljárni szórakozni, a barátnőimtől is eléggé eltávolodtam. Egyre jobban fárasztottak a lakásadóm fiatalkori történetei, egy idő után úgy éreztem, megfulladok. Ezért szívesen vállaltam éjszakai műszakot a boltban, mert olyankor, a munkából hazatérve, egész nap aludhattam, a néni békén hagyott. A késői órákban érkező vásárlók sohasem siettek, és volt közöttük egy középkorú román férfi, akivel rendszeresen átbeszélgettem a fél éjszakát. Elmesélte, hogy gyermekkorától énekes szeretett volna lenni, de a családja nem támogatta ebben, így végül műszaki egyetemen szerzett oklevelet, a művészi pálya távoli álom maradt. Nekem azonban szívesen énekelt, főleg régi, romantikus, angol dalokat. Korábban soha senkitől nem kaptam annyi figyelmet, kedvességet, mint tőle, így nem csoda, hogy szép lassan belehabarodtam. Mivel egyedül élt, nem kellett sokat győzködnie, hogy költözzem hozzá. A házinénim, persze, könyörgött, hogy maradjak, azt mondogatta, érzi, nem lesz jó vége ennek a kapcsolatnak. Sajnos, igaza lett.
– Mi történt?
– Szépen indult a közös életünk a párommal, és mivel ő volt az első igazi szerelem, eszem ágában sem volt kinézni a rózsaszín függöny mögül. Eleinte az sem zavart, hogy egyre később jár haza, és amikor megjön, bűzlik az alkoholtól. Egyszer mégis rákérdeztem, hogy mi változott meg a kapcsolatunkban. Azzal hárított el, hogy gondok vannak a munkahelyén. Próbáltam átsegíteni a helyzeten, mindig patyolattiszta lakással, friss étellel vártam. Egy alkalommal azonban elsóztam a levest, és amikor megkóstolta, odahívott az asztalhoz, aztán úgy csapta oda a tányért, hogy a forró lé szembespriccelt velem. Éreztem, hogy nincs többé maradásom. Persze, a gondolattól a tettig mindig hosszú az út, számos hasonló jelenetnek kellett lejátszódnia, mire valóban csomagolni kezdtem. Amikor kiléptem az ajtón, a volt párom meg sem próbált visszatartani.
– Merre vetted az irányt?
– Mivel sohasem voltam költekező típus, a fizetésemből sikerült annyi pénzt megtakarítanom, hogy bérelhessek egy kicsi garzont. Most is az az otthonom, lassan három éve. Időközben elvégeztem egy fodrásztanfolyamot, a szakmámban dolgozom. Élvezem, hogy végre a magam ura lehetek, ennél többre nem is vágyom.
– Ezek szerint nem próbáltál meg új párkapcsolatot kialakítani.
– Nem vagyok rá felkészülve. Számomra ez még mindig a gyógyulás ideje.
– Édesanyáddal tartod a kapcsolatot?
– Négy éve hunyt el apám, akkoriban én még a volt páromnál laktam. Az újságból értesültem a haláláról, és bár eleinte tétováztam, elmentem a temetésére. Ott találkoztam először anyámmal annyi év után. Azt mondta, végig tudott rólam, a barátnőmék, akiknél meghúztam magam, rendszeresen tájékoztatták az életem alakulásáról, és csak azért nem keresett, mert féltett apámtól. Elfogadtam a magyarázatát, de azóta sem tudtam közel engedni magamhoz. Egyelőre jól megvagyok a magam építette védőfalak között, úgy döntöttem, onnan már nem fogok elmenekülni.
