Menekülés 1916 őszén

(Folytatás szeptember 30-i lapszámunkból)

Menekültek Marosvásárhelyen

Habár Marosvásárhely nem volt a kiürítésre kijelölt városok között, nevezetes értékeinek a biztonságosabb helyre menekítését már 1916. augusztus 31-én elhatározták. És a frontvonalnak a városhoz való közeledésével szeptember közepén a rendelkezést életbe léptették. Elsőnek a bankok lépnek és menekítik pénzkészleteiket. Így szeptember másodikán a budapesti anyaintézet elszállíttatja az Agrárbank széfjéből a legfontosabb betéteket és letéteket.1 És elkezdik a város műkincseinek a biztonságba helyezését is.

A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter a 11.399. sz. rendelettel tudatta Szász József főispánnal, hogy Radics Jenő miniszteri tanácsost, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatóját bízta meg a marosvásárhelyi Teleki Samu-féle műkincseknek (a könyvtárnak és a nemzetségi levéltárnak), a Kultúrpalotában lévő Nagy Sándor által tervezett üvegfestményeknek, az ottan letétben lévő állami képeknek biztonságba helyezésével. Radics dr. Gyulai Pállal, a múzeumok és könyvtárak főfelügyelősége másodelőadójával végez-tette el a feladatot. A Kultúrpalota ablakaiból kivett üvegfestményeket, a képtár nevezetesebb festményeit (köztük Munkácsy Mihály Mosónőkjét) és egyéb értékes tárgyakat a Székely és Réthy marosvásárhelyi cég becsomagolta és Budapestre szállította, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum 1916. szeptember 22-én vette át őket. Visszajuttatásuk a helyzet normalizálódása után, Bernády közvetlen irányítása alatt zajlott.2

A Teleki család műkincseit Gyömrőre vitték. Míg a könyvtár elmenekített részei sértetlenül visszatértek, a nemzetségi levéltár a család ottani kastélyában maradt, később pedig átkerült a Magyar Országos Levéltárba. 

Következő lépésként az ipari szakiskola felszereléseit, valamint az iparmúzeum tárgyait szándékoztak elmenekíteni. Ezeket a lépéseket azonban már nem kellett megtenni.3 

Október 28-án megkezdődött a visszatelepítés. Aznap indult Budapestről az első két vonat 500–500 utassal, brassóiakkal és barcaságiakkal. A csíkiak és a háromszékiek még hosszú hónapokat kellett várjanak, míg útra kelhettek, hiszen a hadsereg szülőföldjüket hadműveleti területnek nyilvánította. Emiatt több ezer menekült volt kénytelen Marosvásárhelyen tovább időzni, hiszen zömük gyergyói volt. Az élelmezési gondok mellett most már meleg szállásról, megfelelő ruházatról és a gyerekek iskoláztatásáról is gondoskodni kellett. 

A munkát találók csekély kereseti lehetőséghez juthattak, de a többség, a sok gyerek és az idősek teljes ellátásra szorultak továbbra is. A meleg ruha, főként harisnya és kabát, valamint a cipő hiányzott, ezeket kellett elsőbben is biztosítani. E célból gyűjtéseket szerveztek megyeszerte. Mivel egy október 30-i kimutatás szerint 886 cipő nélküli gyerek tartózkodott a városban, kiosztották közöttük a helyi állami gyermekmenhely raktárában lévő 140 pár cipőt és megrendeltek a temesvári Turul cipőgyártól még 600 párat. A cipőgyár által leszállított különböző méretű cipőket Fényes László újságíró felügyelete alatt december és január folyamán szét is osztották a rászorulók között.4 

Még 1917 nyarán is voltak a városban olyan határ menti menekültek, akik még nem tudtak hazatérni.

A hazatérés, veszteségek

A menekültek áradata gyakorlatilag ellepte az ország belső részét. A kiköltöztetett közigazgatási intézmények a kijelölt helyekre mentek, de a lakosságot csak részben sikerült egy-egy megye területére telepíteni. Főként a vasút mentén fekvő községekben osztották el őket, lehetőleg arra törekedve, hogy egy-egy község lakói egy csoportban maradjanak. De a szekérrel vagy gyalog útra keltek más vidékekre is kerültek, ott telepedve le, ahol meghúzhatták magukat. Az alispáni hivatalok, a szolgabíróságok, a községi jegyzők és a tanfelügyelőségek az új székhelyükön azonnal munkához láttak, hiszen halmozott ügyeket kellett intézzenek.

Szeptember 6-án Budapesten megalakult az Erdélyrészi Menekülők Központi Irodája dr. Harrer Ferenc tanácsos vezetése alatt, első teendője a menekültek összeírása, az igazolványok kiosztása, a segélyezettek elszállásolása és ruhával való ellátása volt.5

Október elsejéig a menekültek jó része elfoglalta szálláshelyét, de a vonulás még folyamatban volt, mert eddig csak azok érkeztek meg, akiket vasúton szállítottak, de sokan szekereken indultak, és ezek többsége még úton volt. És a menekülés tovább folyt. Amikor október 13-án – tehát már Brassó visszafoglalása után – a belügyminiszter arról értesült, hogy Szolnokra két erdélyi menekülteket szállító vonat érkezett, elrendelte, hogy erdélyrészi menekülteket ezentúl a Királyhágón túl ne szállítsanak, hanem azokon a részeken szállásolják el őket.6

Miután október 8-án az osztrák–magyar és német csapatok már visszafoglalták Brassót, a belügyminiszter engedélyezte a tisztviselők visszatérését, utasítva őket, hogy mielőbb térjenek vissza elhagyott működési helyükre. És már október 9-én este Pestről hazaindult 12 képviselő, köztük Brassó polgármestere is.7 Október 11-én az erdélyrészi hadparancsnokság Marosvásárhelyre teszi át székhelyét.

A menekültek visszatelepítésének az elősegítésére bizottságot állított fel, amely Erdélyrészi Visszatelepítő Bizottság néven a földművelésügyi minisztérium kolozsvári kirendeltségének vezetése alatt állott, és Marosvásárhelyen működött. A bizottságnak előzetesen a károkat kellett felmérnie, élelemről gondoskodnia, és a visszatérő lakosságot segítenie. A jelentések szerint ez a munka annyira szervezetten folyt, hogy következő tavasszal – például – a Székely-földön a megszokottnál jóval nagyobb területet sikerült megművelni. Ott, ahol a lakosság csak 1917 tavaszán térhetett vissza, igénybe vették a katonaság és a hadifoglyok munkáját is.8 Mindemellett számos eset kedvezőnek nem mondható képet örökített meg.

A bizottság feladata volt a különvonatok indításával kapcsolatosan az elindító és fogadó törvényhatóságok munkájának az összehangolása, az útra kelt visszatérők számának a közlése is. De a helyzet kézben tartása csak részleges lehetett, hiszen számosan indultak haza és érkeztek vissza személyvonattal, szekérrel vagy gyalog.

Akadályozta a visszatérést a decemberben beköszöntött kemény tél. A hidegben leállították a menekültek szállítását, és a különvonatokat csak 1917. március 1-től indították újra.9 Az Erdélyrészi Visszatelepítő Bizottság elnökének, Koós miniszteri tanácsosnak 1917. január 2-áról a belügyminiszternek küldött jelentése szerint csak Erdélyben még többezernyi feltartóztatott visszatérő személy volt: Kolozsváron 10 ezer, Székelykocsárd környékén 3 ezer, Maros-Torda régeni felsőjárásában 4 ezer.10

A katonai parancsnokság nemcsak korlátozta a vonatok közlekedését, hanem a hadműveleti területnek nyilvánított Csík és Háromszék területére megtiltotta a visszatelepítést. Amikor a Békés megyéből a kézdi és orbai járásokba indított vonat február 15-én megérkezett Sepsiszentgyörgyre, visszaküldték Brassóba. 

A visszatelepítés sokáig elhúzódott, még 1917 nyarán is tartott, mert a határ menti települések hadműveleti területhez tartoztak, ahova nem engedték vissza a menekülteket. De voltak elég jelentős számban olyanok is, akik nem tudtak, és olyanok is, akiket nem engedtek visszatérni. Így pl. 1917. május 11-én Jász-Nagykun-Szolnok megyében még 885 erdélyi lakos volt, akik közül 249-et vissza nem telepíthető, megbízhatatlan személynek nyilvánítottak, 411-en még tiltott hadterületről valók voltak és 225-en betegség vagy egyéb ok miatt kényszerültek ott maradni.11

Mi várt a hazatértekre? Mi történt az otthon hagyott javaikkal? És egyáltalán mi történt az otthon maradottakkal? 

Adataink szomorú, lehangoló, sokszor megdöbbentő képet festenek az otthon történtekről, aminek elsősorban az emberi gyarlóság az oka. Hiszen a háború okozta rombolások mellett ott vannak a katonák és civilek által elkövetett rablások, fosztogatások, sőt gyilkosságok is. 

Mivel ez a kérdés, az elkövetés módja és végrehajtóinak a kiléte rendkívül bonyolult ügy, amely részben még mindig feltáratlan, ez alkalommal csak szemléltető adatokat közlünk, remélve, hogy később – legalábbis részben – visszatérhetünk rá. 

A katonai műveletek során fontos műtárgyak váltak rommá, főként hidak, vasúti gócpontok, mint pl. a brassói állomás vagy a karakói viadukt, és jelentős volt az emberveszteség is. A megszállás alatt akcióba léptek a lecsúszott elemek, akik egyre merészebben fosztogatták az elmenekültek javait.  Ennek ékes példája Sepsiszentgyörgy esete, amelynek a szomszédos Előpatak és Árapatak román lakosai által elkövetett kifosztását, akikhez csatlakoztak az otthon maradtak is, egy helyben maradt gyógy-szerész naplója élethűen megörökítette. „Rémes dolog – írta szeptember 14-én Balázsovich gyógyszerész –, most már harmadik héten át nézni ezt a lelketlen rablást, melyben az itt való nép is részt vesz suttyomban. És rémes dolog ily nép közt lakni. Mert intelligens, jó lelkű ember alig maradt a városon száz, a többi 3–400 öregasszony, s züllött-iszákos öregember, kik most semmit sem dolgoznak. […] Az előpataki oláhok ma is zsákokban és lepedőkben hordták a katonák által nekik ajándékozott árut” – írja szeptember 15-én. 12 

1  Székely Napló,. 1916., 150. sz.

2  Mvhely város lt, Főispáni iratok, 2755/1916. sz.

3  Uo. 3790/1916. sz.

4  Uo. 27/1917. sz.

5Veres Emese: i. m. 93

6Uo. 309.

7Uo. 307.

8Uo. 309., 318.

9Uo. 335.

10Uo. 456.

11Uo. 337.

12Nagy Szabolcs: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. In: Acta Siculica, 2011. Sepsiszentgyörgy, 2011, 325–326.